Jeff Foster írásában rávilágít szenvedésünk valódi okára és bemutatja hogyan vitte át a kliensét az önvizsgálat folyamatán:
Nem vagyok elég
szép. Nem vagyok elég sikeres. Nincs elég pénzem. Nem vagyok elég tudatos. És
így tovább, és így tovább. Mindannyian beragadunk ezekbe a korlátolt és
korlátozó hiedelmekbe.
Dolgoztam egy nővel,
aki egész életében „nem elég szépnek” érezte magát. Az anyukája ültette el
benne ezt a hiedelmet, melyből aztán az a szűrő képződött, melyen keresztül az
életet látta. Egyszerűen képtelen volt lerázni magáról ezt az ön-hiedelmet,
pedig járt sok terapeutánál, részt vett számos spirituális elvonuláson,
használt mindenféle technikákat és módszereket, és rengeteg spirituális munkát
végzett el önmagán. Tudtam, hogy van ott mélyen benne valami, amit ezidáig
semmi nem ért el. Egy hiedelmet nem lehet a hiedelem szintjén
hatástalanítani. Olyan nincs, hogy egyszerűen csak „felhagyunk valami
elhívésével.” Ez az egész tényleg arról szól, hogy szép-e vagy nem szép? Vagy
valami ennél mélyebbről?
Azt már ő is
belátta, hogy bármennyi sminket, plasztikai műtétet, szép ruhát és pozitív
gondolatot aggat is magára, mindez sem lesz képes elvenni azt az alap én-érzetét,
hogy nem elég szép. Teljesen tisztában volt azzal, hogy még ha az egész világ
azt gondolná is, hogy ő a világon élő legszebb nő, még akkor is érezné ezt a
kínzó vágyakozást, mely oly mélyen fészkelte beléje magát.
Mivel mindig is „nem
elég szépnek” érezte magát, elbújt az élettől, és nem csinálta azt, amit
valójában csinálni szeretett volna, elhúzódott az emberektől, és ahogy ő
fogalmazott, sosem lépett kapcsolatba az „erejével”.
Megkértem, hogy
csukja be a szemét és hagyja, hogy az adott pillanatban lévő megtapasztalása a
világ legfantasztikusabb megtapasztalásává váljon. Majd megkértem, hogy érezzen
bele a „nem vagyok elég szép” hiedelmébe. Érezze meg, milyen hatása van
ennek a hiedelemnek a testére, és hol is érzi pontosan. Mi indult be abban
a pillanatban benne, ahogy ez a gondolat felbukkant. Milyen képek jöttek
a szavakkal együtt? Milyen hangok és színek? Elmondta, hogy a gyomrában haragot
érez, vöröset, egy égető feszültséget, ami mintha azt a csatakiáltást ordította
volna: „SZÉPNEK KÉNE LENNEM! SZÉPNEK KÉNE LENNEM!” Nagyon erős töltete volt.
Érezte a benne feszülő erőszakot, az összehúzódást, a sürgető nem elfogadást.
Mint amikor egy gyermek figyelemért sikít. És olyan érzet volt, mintha az egész
világot képes lenne lerombolni, ha szükséges, mindezt csupán azért, hogy elérje
a „szép” illékony célját. Micsoda ön-erőszak!
Megkértem, hogy maradjon
egy ideig az érzéssel, adjon teret neki, teljes mélységében engedje meg neki,
hogy ott legyen, és továbbra is ámulattal figyelje az egész
megtapasztalást. És ahogy egyre mélyebbre merül a haragba, azt mondta, „furcsa,
van neki valamilyen ereje, szépsége. Olyan… szép… ott legbelül…” Az
odafigyelés és megélés hatására a harag megmozdult és felragyogott. Aztán,
ahogy a harag elkezdett eltűnni, szétoszlani a térben, a folytatódó szerető
figyelem a harag alatt szomorúságot fedezett fel. Pontosan hol?
Megnézte. Mintha az egész testében jelen lett volna, egy nagyon régi
szomorúság, mely egész életében vele volt. Ez irányította az életét, mondta.
Ez befolyásolta az összes döntését. Megkértem, hogy ejtse el néhány
pillanatra a „szomorúság” címkét (mivel ez is ítélet és hiedelem), és lépjen
kapcsolatba azzal az ott lévő életenergiával, mindenféle leírás, címkézés,
értelmezés nélkül. Ez által szétesett a szép/nem szép testről alkotott képe, és
valódi kapcsolatba lépett az élő, lélegző testével, mindenféle címkén túl.
És amint belemerült a szomorúság érzésébe, felbukkant a tehetetlenség érzése
is, fentebb, a mellkasában. Tehetetlen – igen, pont ilyennek érezte magát egész
gyerekkorában. És meg nem értettnek. Aki sosem érezte „otthon” magát. Mintha
soha nem tudott volna megfelelni mindannak, amit mások elvártak tőle. Egész
életében ez elől a tehetetlenségi érzés elől menekült, soha nem engedte meg
magának, hogy érintkezésbe lépjen vele. Teljes tabuvá vált számára. A halál
szimbólumává lett. Halál és pusztulás. És soha senki nem mutatta meg neki,
hogyan is legyen ezzel az érzéssel. Soha senki nem fogta a kezét ezen a
helyen. Próbálták őt „meggyógyítani”, eljátszották a szakértőt, a tanítót, vagy
a nagy tudású terapeutát, ami még tovább erősítette benne az elégtelenségről
szóló történetét. Elérkezett az ideje, hogy igazából találkozzon a
tehetetlenségével. És annak is, hogy valaki vele legyen, amikor ezt
megteszi. Hogy visszatükrözze számára azt a saját képességét, hogy meg tudja
tartani magát ebben a megtapasztalásban, ahogy az felbukkan és távozik.
Amint lelazította az
érzésről a „tehetetlenség” címkét és közvetlenül belemerült a nyers
életenergiába, arról kezdett mesélni, hogy ennek a tehetetlenségi érzésnek
a közepében valamilyen szépség található, valami erős és megingathatatlan. „Égő
gyertyáról” beszélt. Egy ideig ott maradt a gyertyával. Megkérdeztem, hogy
„A gyertya… tehetetlen?” „Nem”, felelte. „Csupán energia, sem nem erős sem
pedig nem tehetetlen… Olyan szépséges, mágnesesen vonzó valami…”
Ez után a szépség és
vonzerő után vágyódott egész életében. A szépségre, mely nem a csúnyaság
ellentéte, hanem a nyers élet szépsége. A „szépség” utáni vágyódása
egyáltalán nem arról szólt, hogy „szép lány” legyen; ez egy álruhába
öltöztetett vágyakozás volt, mely sóvárogva kívánt kapcsolatba lépni azzal
a nem megélt élettel, mely odabent próbált valahogy kifejeződésre jutni.
Mindig is a totális élőségre vágyott, csak ez az eredeti vágyódás
összetévesztődött a fizikai „szépség” iránti vágyódással. És az utolsó hely,
ahol valaha is eszébe jutott keresni az élőséget az önmagában volt, ahonnan
mindig menekült. A gyertya mindig is fényesen ragyogott. A tudat fénye volt.
Felfedezése pedig a feltámadás – az élet felfedezése ott, ahol halált
feltételeztek.
Ahogy még üldögélt a
tehetetlenségi érzéssel és sorra elejtette az energiával kapcsolatos címkéit,
feltételezéseit, és teljesen friss szemmel nézett rá, megtapasztalhatta
a valódi erőt, az életet. Semmi félnivaló nem maradt ebben az energiában.
Csupán valamikor elnevezte „tehetetlenségnek” és elkezdett menekülni tőle,
így nem ismerte fel az energia intelligenciáját és mélyebb titkait. Amikor
pedig később beszéltem vele, beszámolt arról, hogy többé nem érezte
tehetetlennek magát, pedig az életkörülményei egyáltalán nem változtak.
A „Nem vagyok elég
csinos” gondolat egész életében a valódi életerejéhez hívogatta vissza, csupán
nem volt képes felfedezni az egész működés végtelen intelligenciáját. Ez nem
egy „negatív”, kitörölni való gondolat volt, hanem útmutatás az
önmagához való hazatéréshez, és ezért nem működött számára semmilyen
módszer, eljárás, terápia, pozitív gondolkodás. Ezért nem ment el ez a gondolat
soha. A „Nem vagyok elég szép” felhívás volt, harsonaszó, mely arra hívta őt,
hogy merüljön mélyen bele a jelenbeli megtapasztalásába, engedjen be
fényt a sötétségbe, és fedezze fel a sötétség ürességét, semmi-ségét. Soha
senki nem volt képes elmenni vele a „tehetetlenségébe” – sem az anyja, sem a
tanárai, senki. Meghívást kapott arra, hogy váljon azzá az anyává, aki után
mindig is vágyakozott – saját maga édesanyjává, aki képes megtartani őt a
tehetetlenségében és felgyújtani saját maga fényét. Mindez meghívás volt
számára, hogy emlékezzen arra, ki is ő valójában, az összes szépségről és
csúnyaságról szóló történeten túl. A hazatérésre hívás.
Amikor végre mélyen belemerülünk
az ilyen szent pillanatokba és megéljük azokat az energiákat, melyeket
korábban hatalmas ellenállással toltunk el, az élet intelligenciája képes
csodákat művelni. A harag, a szomorúság, a tehetetlenség egyáltalán nem
„negatív energiák”, hanem az élet intelligens óceánjának megnyilvánulásai.
Valódi kitüntetés ott találkozni az emberekkel, ahol ők
vannak, és mélységes
összekapcsolódásban lenni velük, ahogy beleutaznak a sötétségbe, ahol
felfedezik saját fényüket.
A sötétség nem válik
fénnyé, mivel csak fény létezik. És amikor már te magad vagy az élet, akkor a
legkevésbé sem tud izgatni, hogy „elég szép” vagy-e. Mert felfedezted az
elválaszthatatlanságodat az élettől, attól az erőtől, mely bolygókat mozgat.
(Jeff Foster írását
fordította Oravecz Andrea)
Forrás:http://onmunka.blogspot.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése