TERMÉSZETES NYUGALOM

Nemsokára megjelenik Scott Kiloby új könyve magyarul Természetes Nyugalom címmel.

"Hosszú évek óta arra törekszem, hogy saját, megélt élményeimet osszam meg az emberekkel, ne üres frázisokat ismételgessek. Gyakori jelenség, hogy a spirituális tanítók bonyolult elméletek és modellek formájában fogalmazzák meg a mondanivalójukat, az emberi elme pedig imádja az intellektuális megértést. Személyes tapasztalatom azonban újra meg újra azt mutatta, hogy a valódi szabadság, szeretet, béke és együttérzés nem attól válik hozzáférhetővé, hogy még több tudást halmozunk fel. Ezek a csodás minőségek az elme megkérdőjelezésén keresztül fedik fel magukat. Épp ezért teljesen megbízom a megélt tapasztalatomban, mely már eddig is megmutatta, hogy a függőségek és a leszokás területén mi hasznos és mi nem. Ez a könyv a saját leszokásom folyamatát mutatja be, sokakéval egyetemben, akik a Természetes Nyugalom és az Élő Önvizsgálatok módszerét a gyakorlatban is kipróbálták." /Scott Kiloby/

Könyvajánló

Megjelent Jeff Foster: A legmélyebb elfogadás című könyve.
Szeretettel ajánlom mindenkinek!









Részletek a könyvből:

" Úgy tűnik számomra, hogy minden problémánk, minden szenvedésünk és konfliktusunk, személyes és globális szinten egyaránt, egyetlen alapproblémából ered: nem tudjuk kik vagyunk valójában. Elfelejtettük, hogy elválaszthatatlanok vagyunk az élettől, ezért félni kezdtünk tőle, és e félelmektől vezérelve sokféle módon harcba szálltunk ellene. Harcba szálltunk a gondolatainkkal,  az érzelmeinkkel a testünkkel és magával a jelen pillanattal. Igyekezetünkben, hogy megóvjuk magunkat a fájdalomtól, a félelemtől, a szomorúságtól, a kényelmetlenségtől, a kudarctól, az élet azon részeitől, amelyeket a neveltetésünkből adódóan rossznak, negatívnak, sötétnek vagy veszélyesnek hiszünk, megszűntünk igazán élni. A páncélt, amelyet azért viselünk, hogy megóvjuk magunkat az élet teljes tapasztalatától, elkülönült énnek hívják. Ám a páncélunk nem megóv, hanem csak kényelmes érzéketlenségben tart bennünket."

" A spirituális felébredés, amelyről ebben a kötetben beszélek, nem arról szól, hogy még jobban megvéded önmagad, hanem arról, hogy felismered: aki valójában vagy nem szorul védelemre. Felismered, hogy aki valójában vagy az annyira nyitott, szabad, szerető és mélyen elfogadó, hogy az élet egészét beengedi önmagába. Az élet nem bánthat téged, hiszen te vagy az élet. Vagyis a jelen pillanat nem félelmetes ellenség, hanem ölelésre váró, kedves barát. Igen a valódi spiritualitás nem megerősíti, hanem megsemmisíti az élettel szembeni páncélzatodat. "

"Míg korábbi könyveim a spirituális felébredés leírásai voltak, ez a könyv sokkalta fontosabb kérdéseket feszeget. Hogyan élhetjük a mindennapokban ezt a felébredést? Hogyan fogadhatjuk el a jelen pillanatot még akkor is, amikor teljességgel elfogadhatatlannak tűnik? Vajon helytálló-e egyáltalán a "hogyan lehet elfogadni a jelen pillanatot" kérdése? És mindenekelőtt: El vagyunk-e választva a jelen pillanattól?
Csak és kizárólag egyvalamit tanítok: a mélységes és félelemmentes elfogadását bárminek, ami utadba kerül. Ez nem passzív önmegadás vagy hideg elkülönülés, hanem intelligens és kreatív belépés a pillanat misztériumába."  /Jeff Foster/

Nyárzáró hétvége élménybeszámoló

Megpróbálok úgy írni erről a csodás hétvégéről, hogy mások is megtapasztalhassák még ugyanolyan formában, mint én.

"El tudod-e fogadni azt, amit kapsz?" - szólt a felhívás, amellyel az eseményre invitáltak.

Mivel már több elvonuláson és táborban vettem részt, ahol mindig történt velem valami váratlan és meglepő, így most is kíváncsi voltam magamra: vajon hogyan fogok reagálni a különböző helyzetekre, lesz-e bennem ellenállás, milyen gondolatok fognak felbukkanni? Hogyan leszek majd magammal egy hétvégét úgy, hogy nem kontrollálhatom a dolgokat?

Sem a helyszín, sem a résztvevők, sem a program nem volt ismeretes.

Tarjányi Évi volt a biztos pont, mivel ő volt az egyik szervező és a helyszínre szállító sofőr is.

Eddig is tudni véltem néhány dolgot róla, például, hogy jó humora van, mégis meg tudott lepni az ötleteivel.

A helyszínre érkezve úrrá lett rajtam az otthonosság érzete, " ebben a pillanatban minden rendben van" állapotba kerültem.

Csodás környezetben voltunk, ami már önmagában felért számomra egy meditációval, ahogy nyitott szemmel körülnéztem és gyönyörködtem a tájban.

Fejedelmi ellátásban volt részünk, néha jött a gondolat, hogy valami gasztro túrán vagyok....

Most jön a lényeg: igen, többször megmondták, hogy mit csináljak és azt is, hogy mivel ne foglalkozzam. Ugyanakkor semmi nem volt kötelező.

Figyelgettem magamat, a gondolataimat, benne maradtam az érzetekben, pl. ami azzal a gondolattal párosult, hogy "ez undorító". Jókat mosolyogtam magamban, hogy miket is gondolok én helyzetekről, emberekről... Még egy kis szorongást is meg tudtam figyelni...

Voltak "meglepetés" vendégek is.  Az egyikükkel folytatott beszélgetés nagy jelentőséggel bírt számomra, mert olyan felismeréseim támadtak közben, amikre addig nem fordítottam elég figyelmet.

Nagyon jól volt felépítve a program, jól éreztem magam. Ugyanakkor be kell valljam, hogy meg tudtam magamat lepni, mert volt egy bevállalós rész is, amikor az jött, hogy nekem ezt most fontos megcsinálni...és szabadságélménynek nevezném, ami megélődött bennem.

Köszönöm mindenkinek, aki velem volt, hálás vagyok az élményekért és örülök, hogy ott lehettem.

 

ELVONULÁS

Pünkösdi Elvonulás Élménybeszámoló

Többször voltam már itt elvonuláson az Aranyhíd Vendégházban Balatonbogláron.

Ez a hely különösen kedves nekem. Szeretem azt a pillanatot, amikor megérkezünk és Zsuzsa, a vendéglátónk mosolyogva jön elénk. Régóta ismerem őt és családját, így számomra külön varázsa van a találkozásainknak.

Most is nyitottan és kíváncsian érkeztem, vajon milyen változások történtek a ház körül, milyen lesz a csapat, nekem milyen megéléseim lesznek stb....

Mivel már megtapasztaltam, hogy itt mindig történik velem valami, amitől átlendülök az éppen aktuális nehézségeimen, elkezdtem megfigyelni az eseményeket.

A megszokottól eltérően alakult a nemek aránya, Misi mellé még 3 fiú csatlakozott. Engem örömmel töltött el, az is, hogy egyikük a feleségével érkezett.

Az első nap egy befelé figyelős mozgásos részt követően körbejártuk ki miben van, milyen témán szeretne dolgozni. Majd ismerkedtünk egymással és a Balatonnal.

A második napot ebben a konyhában kezdtük egy finom, a házigazda által készített reggelivel. 

Tavaly óta szépen kinőtt a fű és mindenhol színes virágok díszítik a házat.

A reggelit követően ránéztünk a témánkra Byron Katie Munka Módszerével.

Kitöltöttünk egy ítélkezőlapot, majd páronként elvonulva segítettünk egymásnak elvégezni az önvizsgálatot.

Ragyogóan sütött a nap és a kertben, a képen látható napozóágyon ücsörögve sorra bukkantak fel bennem a válaszaim. A páros facilitálások során mindig megmutatkozik, hogy a gondolatok nem személyesek. Nagyon hálás vagyok az én alkalmi facilitátoromnak, aki feltette nekem a kérdéseket és figyelemmel volt irányomban.

Amire akkor tudatosodtam végtelenül egyszerű dolog, mégis számomra ott jött el az ideje, hogy rálássak. A sikerre dolgoztam.

A délután folyamán tovább folytatódott a munka, a megszemélyesítések révén "megelevenedtek a történetek". Ami engem illet, sorra láttam meg mások történetében magamat és az elmém elkezdte rendszerezni a megtapasztalásokat.

Nagyon érdekes, hogy milyen csapat jön össze egy ilyen elvonuláson. A beszélgetések közben kíváncsian figyeltem ki mit közvetít felém, milyen történeteim indulnak el és közben milyen érzések bukkannak fel bennem.

Jól meg tudtam figyelni például azt, hogy egyik pillanatban mennyire tudok haragudni, a másik pillanatban meg teljes szívemből szeretni. Közben meg úgyszólván nem történt semmi csak gondolatok jöttek- mentek.

Szeretem azt is, ahogy spontán alakulnak a dolgok a szabad foglalkozások alatt. Szeretem, hogy sétálhatok a Balaton partján, akár egyedül is vagy beszélgethetek a teraszon a többiekkel.

A harmadik nap az Élő Önvizsgálattal néztünk rá a témánkra.

Nálam már a reggeli beszélgetéskor elindult egy folyamat, erőteljes testi érzetekkel, olyan intenzitással, hogy esélyét sem láttam elmenekülni előle, mert valahogy nyilvánvaló volt, hogy itt valami régóta el van fojtva, ami most meg akar élődni, hát első lépésben hagytam....csak voltam az érzetekkel. Kellett néhány perc míg az elmém beazonosította, hogy melyik hiány-énem aktiválódott be ennyire és ez segített. Azt szoktuk mondani, hogy "az elmének mindig landolnia kell valahol". Valóban, innentől rá tudtam nézni a szavakra, képekre, kerestem azt az ént és egy idő után már nem találtam.

Hálás vagyok mindenkinek, aki jelenlétével segítette ezt a folyamatomat. Elsősorban magamnak vagyok hálás, hogy ott tudtam lenni magammal.

Nem könnyű szavakba önteni a megtapasztalásainkat és azt is látni kell, hogy mindenki tart valahol a maga folyamatában.
Az elvonulásokon való részvétel nekem segített a haladásban.

Most úgy értékelem, hogy ezen a hétvégén megtapasztaltaknak, köszönhetően kijöttem a komfortzónámból, mintha elengedődött volna valami bennem, kibéreltem Pesten egy helyet, ahol dolgozhatok és figyelem, hogy milyen irányt vesz a valóság.

Élő Önvizsgálat a gyakorlatban

A szabotőr

Az alábbiakban egy "gyakorló" önvizsgálót kísértem, aki hozzájárult közös munkánk bemutatásához.
Feltárás: ( a vastag betűs rész az önvizsgálatot végző válaszai)
- Nézzük a helyzetet, mire szeretnél ránézni, mi okoz problémát neked?

Miért nem vagyok képes egészséges ételeket enni? Ez az öngondoskodás nem megy nekem.

Sokkal egyszerűbb a boltban megvenni a nem egészséges, ámde finom péksütiket, miközben tudom, hogy nem tesz jót nekem. 
Felpuffadok tőle és rossz lesz a közérzetem.

- Figyeld meg mit kapsz attól, ha megeszed a nem egészséges kaját és közben ott a gondolat, hogy nem jó neked?

Korlátok közé vagyok szorítva és lázadhatok ellene.

- Mi a félelmetes abban, ha elfogadod azt, ami van?

Nem tudom.

- Szerinted mit kellene elfogadnod?

A kinézetemet, a nyavalyáimat, azt, hogy nem ehetek mindent, a múltamban történt dolgokat, a munkám értelmetlenségét, a társ és a gyerek hiányát.

- Nézz bele mit kapsz attól ha lázadsz ellenük.

Sajnálhatom magamat. Azt gondolhatom magamról, hogy nekem nem jár a társ például.

- Tegyük ki Panorámába a párkapcsolataidat, azt mondod nincs zsánered, nem a külső alapján választasz, akkor mit hittél el, ami miatt kapcsolódtál azokhoz a fiúkhoz?

"kellek neki" és van egy érzés is a mellkasomban, egy vágy "jó lenne, ha átölelne".

- Figyeld meg, hogy miközben elhiszed, hogy párkapcsolatra és ölelésre vágysz, észreveszed-e a fiúkat magad körül?

 Nem igazán. Most is van egy fiú a munkahelyemen, aki mindig kedvesen néz rám és nem is néz ki rosszul.

- Hogyan viszonyulsz hozzá?

Próbálom elkerülni a találkozásokat vele.

- Mitől félsz, mi történhet, ha szóba állsz azzal a fiúval?

Akkor megint azt fogom hinni, hogy kellek neki és fogom érezni a vágyat, hogy jó lenne, ha átölelne.

- Mi a baj ezzel? Mi fog történni, ha átölel?

Ki leszek szolgáltatva a gyengédségnek. Ez nem történhet meg!!

- Mi a félelmetes neked ebben a kiszolgáltatottságban, mi a legrosszabb, ami történhet?

Az, hogy én utasítom el más szeretetét......ahogy az apám elutasította az ölelésemet......olyan leszek, mint az apám, gonosz, aki fájdalmat okoz másoknak. Hányni tudnék magamtól, pusztuljon az ilyen!

- Vedd észre ezt az árnyékodat, mennyire el van utasítva benned ez a viselkedés. Mennyire nem engeded meg magadnak, hogy visszautasítsd mások gyengéd ölelését, közeledését. Figyeld meg kinek érzékeled magad, amikor nem állsz szóba azzal a fiúval?

Elképesztő, tök tudatosan elszabotálom az életemet, én a szabotőr vagyok.

- Rendben, akkor keressük meg ezt a szabotőrt.

Ezt az önvizsgálatot mindig megpihent, relaxált állapotban végezzük. Nem a gondolkodásról szól, nem értelmezünk és semmin sem akarunk változtatni, csak megfigyeljük a felbukkanó gondolatokat , érzéseket. A feltett kérdésekre egyszerű válaszokat adunk és mindig a test jelzi a választ: ha bármilyen érzelem vagy érzet felbukkan a testben, a válasz igen.

MEGPIHENTETÉS....

Helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemedet és kezdj el befelé figyelni a testedbe, vedd fel vele a kapcsolatot. Mi zajlik a testedben, milyen érzelem , érzetek vannak jelen? Finoman pásztázd a tested a fejedtől indulva és vedd észre az érzeteket, amik ott vannak. Figyeld meg a fejednél lévő érzetet van-e ott pici nyomás, szúrás, bizsergés, feszülés. Lazítsd el az izmaidat. Helyezd oda a figyelmedet, ahol a hátad érintkezik a széktámlával, figyeld meg az érzést úgy , hogy ne gondolkozz róla, figyeld meg azt az érzést is, ahogy a talpad érintkezik a talajjal. Vegyél néhány mély lélegzetet és csak tapasztald meg az érzetet az orrodnál, ahogy beáramlik a levegő, szétárad a mellkasodban, lemegy a hasad aljáig, figyeld ezeket az érzeteket. Minden egyes levegővétellel merülj egyre mélyebbre a testedbe. Vedd észre, hogy van itt egy tér egy tágasság, egy összefüggő energiamező, ami kitölti a testedet és körbe is öleli azt. Ezt a tudat terének is szoktuk hívni. Ebben a térben bukkannak fel a jelenségek: az érzetek és a gondolatok is, amik szavakból és mentális képekből állnak. Itt hallod a hangokat is, figyeld meg a környezeted hangjait: egy óra ketyegését, a madarak trillázását, az autók tülkölését és még az én hangomat is. Felbukkan a hang ebben a térben, itt van egy kicsit, majd feloldódik. Vedd észre közben azt a képességedet is, hogy tudatában vagy a történéseknek. Meg tudod figyelni a jelenségeket. Kicsit pihenj meg ebben a térben és tágasságban, ahol csend van és nyugalom. Most nem kell csinálnod semmit, itt minden úgy van jól, ahogy van. Csak megfigyeljük a gondolatokat és érzéseket. Induljunk el megkeresni a szabotőrt...

- Lásd felbukkanni magad előtt egy óriásplakáton a következő szavakat:

"Tök tudatosan elszabotálom az életem" ne gondolkozz a szavakról, vedd észre, hogy betűkből állnak, csak nézd őket és a testedbe figyelj. Ez a néhány szó a szabotőr? Ha a test jelez, a válasz igen.

Igen, egy érzet keletkezett a gyomromnál.

- Jó, helyezd a figyelmedet most erre az érzetre és ne gondolkodj róla. Engedd meg neki, hogy ott legyen a gyomrodnál, úgy ahogyan akar, mi semmin nem akarunk változtatni. Csak figyeld egy kicsit, ismerkedj ezzel az érzettel. Vedd észre, ha menekülni szeretnél előle, ha félsz tőle. 

Fenyegető számodra ez az érzés?

Nem. Viszont észrevettem egy másik érzetet a torkomnál is.

- Rendben, tudatosítsd magadban hogy egy másik érzet is keletkezett a torkodnál, figyeld meg ezt az energiát, ahogy ott megélődik a torkodnál, fenyegető-e számodra?

Igen, ez egy hányinger érzés, mintha jönne fel a cucc.

- Mindjárt jövünk ehhez az érzéshez csak előtte lásd ezeket a szavakat magad előtt " ez egy hányinger érzés, mintha jönne fel a cucc" Most arra kérlek, hogy ne gondolkozzál csak a betűket nézd, ahogy egyesével felbukkannak előtted és pásztázd őket, kövesd le a formájukat és keresd meg a konkrét valós fenyegetést rajtuk. Hol van?

Nem találom.

- Menjünk most vissza az érzethez és csak figyeld ezt az energiát a torkodnál, a nélkül, hogy változtatni szeretnél rajta: Pontosan hol találod meg benne a konkrét valós fenyegetést?

Nem találom

- Figyeld meg, hogy ez az érzet a szabotőr?

Igen, annak tűnik.

- Ha egy érzet a keresett tárgynak tűnik, akkor van még hozzátapadva valami. Mi bukkant fel?

Ez a gondolat jött: "Ezt nem veszem be, ezt le nem nyomjátok a torkomon, ez megemészthetetlen nekem."

- Lásd ezeket a szavakat felbukkanni egy mozivásznon. Egyesével pásztázd őket nagyon lassan és figyeld meg találod-e valamelyik szón vagy betűn azt a késztetést, hogy szabotálj? Hol van a késztetés ezeken a szavakon? Nagyon lassan haladj!

Nincs késztetés, ezek csak betűk.

- Figyeld meg, hogy ezek a szavak  vajon a szabotőr?

Nem.

- Rendben, most helyezd vissza a figyelmedet a testedben lévő érzetekhez, változtak-e valamit?

Igen a gyomor érzet eltűnt, a torkomban még kicsit érzem.

- Jó, akkor csak legyél még egy kicsit ezzel a torok érzettel, tapasztald, nézd, mintha egy lassan égő gyertyát néznél és ne gondolkozz róla. Figyeld meg, ez az érzet csak így önmagában a szabotőr?

Nem.

- Pihenj egy kicsit, vegyél néhány mély lélegzetet és tapasztald meg újra a tudat terében levést, ahol minden úgy van jól, ahogy van.
- Nézzünk  vissza azokra a szavakra, hogy "tök tudatosan elszabotálom az életemet".
Lásd, ahogy egyesével felbukkannak előtted ezek a szavak, ne gondolkozz róluk, úgy nézd, mint egy vizuális élményt, önmagukban ezek a szavak, ezek a betűk a szabotőr?
Nem.
- Figyelj befelé a testedbe, mi zajlik a testedben, a torok érzet ott van még?
Nincs.
- Pihenj meg kicsit, most nem kell csinálnod semmit csak tapasztald meg újra azt a békés csendet és tágasságot, ami kitölti és körbeveszi a testedet.

Innen nézz körbe az életedben hol találod meg a szabotőrt?

"Lezárom magam a külvilág elől, elhatárolódom" gondolat jött.

- Rendben képzeld el ezeket a szavakat egy könyv lapjára írva és csak nézd őket gondolkodás nélkül. Támaszkodj a vizuális ingerre, arra, amit látsz. Ne értelmezd a szavakat. Közben figyelj a testedbe, ezek a szavak a szabotőr? Ha a test jelez a válasz igen.

Erős állkapocs feszülést érzek, a torkomnál is van érzet és a fülemnél is.

- Tudatosítsd magadban ezeket a testi energiákat és vedd észre, hogy hozzá vannak tapadva ezekhez a szavakhoz. Most csak az energiákkal legyél, figyeld meg őket.

Azt, ahogyan a testedben megélődnek. Ismerkedj velük, ne értelmezd őket csak tapasztald meg.  Félsz tőlük, fenyegetnek téged?

" Erősödnek, átveszik az irányítást, kezdenek elhatalmasodni rajtam"

- Figyeld meg ezeket a szavakat, hol van rajtuk a konkrét valós fenyegetés? Pásztázd végig a betűket, hol találod meg a fenyegetést? Melyik betű fenyeget és azt hogyan csinálja?

Nincs rajtuk fenyegetés.

- Ez a néhány szó a szabotőr?

Nem.

- Legyél egy kicsit az érzésekkel és nézzünk vissza arra a mondatra, hogy " Lezárom magam..." Ezek a szavak a szabotőr?

Nem.

- Figyeld tovább az érzeteket a testedben, nézd meg van-e még bármilyen szó, szín, kép, vagy forma hozzájuk tapadva. Vedd észre a mentális képeket is, próbáld kiszúrni ha felbukkan egy kép akár magáról a testrészről, ahol az érzet van. Akkor még az is hozzá van tapadva az energiához és külön rá tudunk nézni.

"Hallani sem akarom, hogy nem ehetem, nem lehet az enyém, nem úgy nézek ki, ahogy szeretnék." gondolat jött.

- Csak vedd észre, hogy ez a gondolat még hozzá van tapadva az érzetekhez. Most csak ezeket a szavakat nézd egy póló felirataként, ne gondolkozz róluk csak nézd a betűket. Ez a néhány szó a szabotőr? Figyelj a testedbe.

Igen a torok érzet nagyon felerősödött.

- Most menj oda ehhez az érzéshez és figyeld meg a pontos helyét, intenzitását, ne gondolkozz róla csak tapasztald. Ha fenyegetőnek érzékeled keresd benne a konkrét valós fenyegetést, hol van?

"Mindjárt összehányom magam"

- Menj a szavakhoz hol van rajtuk a konkrét fenyegetés, veszély, hogy ez be fog következni?

Pásztázd a szavakat , betűket melyiken találod meg a fenyegetést?

Nincs rajtuk.

- Menjünk vissza az energiához a torkodban, hol a fenyegetés benne, keresd meg a pontos helyét.

Nincs sehol.

- Változott-e az érzet?

Igen, csökkent.

- Még egy kicsit pihenj bele az energiába és csak önmagában, mint energiát érzékeld, ez az energia a szabotőr?

Nem.

- Most tapasztald meg újra a tudat terének nyugalmát, pihenj egy kicsit, vegyél néhány mély lélegzetet, azután menjünk vissza a szavakhoz: "Hallani sem akarom........." Ezek a szavak a szabotőr?

Igen felerősödött a torok érzet és most azokat a szavakat látom, hogy nem akarom hallani, hogy nem úgy nézek ki, mint ahogy szeretnék"

- Menjél a torok érzethez, vedd észre ahogy megjelent újra, legyél vele gondolkodás nélkül csak figyeld az energiát és keress benne konkrét fenyegetést.

Nincs benne.

Ez az érzet te vagy a szabotőr?

Nem. Csak egy energia.

- Nézzünk a szavakat, egyesével betűről betűre. Hol van a szabotőr ezeken a betűkön?

Nincs sehol.

- Mi a legrosszabb, ami történhet ha nem úgy nézel ki, mint ahogy szeretnél?

Egyedül maradok, nem lesz aki megöleljen.

- Figyeld meg ezt a gondolatot és nézz be a testedbe, mi zajlik?

Egy mellkas érzet bukkant fel. Még egy képet is látok apuról, ahogy öltöztet.

- Vedd észre, ahogy ezek a szavak, a kép és a mellkas érzet össze van tapadva. Nézzük őket egyesével. Először a testi érzettel legyél egy kicsit, ahogy felbukkannak előtted, hol van a konkrét valós fenyegetés ebben az érzetben, ami itt és most fenyeget téged?

Nincs sehol.
- Akkor engedd meg ennek az energiának, hogy itt legyen és megélődjön a testedben, ne gondolkozz róla csak tapasztald. Pihenj bele egy kicsit.

- Most pedig vedd  magad elé a képet, ami felbukkant,  ne gondolkozz róla, keretezd be és tedd fel a falra. Nézd úgy, mintha még sose láttad volna. Vedd észre, hogy nem beszél hozzád. Ez a kép a szabotőr?

Nem.

- Figyeld meg a következő szavakat:" egyedül maradok, nem lesz, aki megöleljen". Lásd ezeket a szavakat egyesével feltűnni egy mozivásznon. Figyeld meg a betűket, hol van rajtuk a konkrét valós fenyegetés?

Nincs rajtuk.

- Ezek a szavak a szabotőr? Pásztázd a betűket hol van az a jelentés, hogy ez a szabotőr?

Sehol nem látom rajtuk.
- Akkor csak nézd ezeket a betűket, míg halványodni nem kezdenek-
- Most pedig figyelj újra a testedbe, ott van még az érzet a mellkasodban, változott valamit?
Csökkent az intenzitása.
- Legyél még ezzel az energiával és csak figyeld meg ha nem gondolkozol erről az érzetről, semmiféle értelmezést nem fűzöl hozzá, ez az energia a szabotőr?
Nem.

- Menjünk vissza azokhoz a szavakhoz, hogy " Hallani sem akarom..." Lásd újra ezeket a szavakat, vedd észre, hogy betűkből állnak és nem beszélnek hozzád. Ezek a szavak a szabotőr? Figyelj a testedbe!

Nem.
- Pihenj meg újra a tudat terében, vegyél néhány mély lélegzetet. Érzékeld újra a levegő áramlását a testedben és tudatosítsd magadban azt a képességedet, hogy rá tudsz nézni a felbukkanó gondolatokra, érzésekre.

Most pedig nézz körbe az életedben, hol találod még meg a szabotőrt?

Dühösnek érzem magam és az a gondolat jött, hogy nekem miért nem lehet egy gyengéd, gondoskodó párom?

- Pontosan hol érzed ezt a dühöt?

A mellkasomban és a torkomban.

- Helyezd oda a figyelmedet ehhez a mellkas érzethez és gyomor érzethez és ne értelmezd, csak legyél vele, tapasztald. Van-e bármi fenyegető ezekben az energiákban?

Nincs.

- Tapasztald ezeket az érzeteket a nélkül, hogy bármin változtatni szeretnél. Ez az érzet önmagában a szabotőr?

Igen, mert az a gondolat jött, hogy  "nehogy már megint én legyek az áldozat, majd én megmutatom".

- Lásd ezeket a szavakat felbukkanni és csak figyeld őket. Pontosan hol van a szabotőr ezeken a szavakon?

Nincs sehol.

- Menj vissza a testben lévő érzethez, tapasztald csak önmagában, keresd meg benne a késztetést arra, hogy szabotálj, hol van a késztetés ebben az érzetben?

Nincs benne.

Figyeld az energiát, ez a szabotőr?

Nem.

- Most helyezd újra a figyelmedet a következő szavakra: " miért nem lehet nekem egy gyengéd, gondoskodó párom" Pásztázd egyesével a betűket, kövesd a formákat hol találod meg a tiltást, hogy nem lehet?

Nincs tiltás.

- Ezek a szavak a szabotőr? Figyeld a tested!

Nem.

- Pihenj egy kicsit a tudat terében. Nézz körbe megtalálod-e valahol a szabotőrt?

A fejemben keletkezett egy szúró érzet és hallok egy hangot is, hogy "igen, igen én vagyok a szabotőr"

- Vedd észre, hogy ezek a szavak, a hang és az érzet a fejben vannak összetépőzárazódva.

Először figyeld meg az érzetet a fejedben, ne gondolkozz róla csak tapasztald. Vedd észre, hogy ez egy energia, ami nem beszél hozzád. Fenyegető ez számodra?

Nem.

- Ez az érzés a fejedben akar tőled valamit, késztet valamire?

Nem.

- Akkor csak tapasztald. Ez az érzet te vagy, a szabotőr?

Nem, ez csak egy energia.

- Most figyeld meg a hangot, amit hallasz önmagában, ne értelmezd, csak a hanglejtésre figyelj. Ez a hang a szabotőr?

Nem.

- Lásd a szavakat felbukkanni egy zászló felirataként: "igen, igen ez én vagyok"

Figyeld meg egyesével a betűket, melyiken találod meg a szabotőrt?

Nincs egyiken sem.

- Akkor hol van?

Nem találom sehol.
- Pásztázd végig a testedet, figyeld meg mi zajlik a testedben, megtalálod-e valahol a szabotőrt?
Nem találom.

- Akkor csak pihenj a térben, a nem találásban. Tapasztald meg újra ezt a csendes nyugodt teret és tágasságot, ahol minden úgy van jól, ahogy van. Tudd, hogy ide bármikor visszatérhetsz. Vedd észre, hogy itt és most nem hiányzik neked semmi. Csak pihenj. Ha úgy gondolod nyisd ki a szemed.
A feltáró beszélgetésben erősen feljött, hogy félsz a gyengédségnek való kiszolgáltatottságtól, az elutasítástól és attól is, hogy fájdalmat okozol másoknak. Következő alkalommal ránézhetünk, hogy mi minden kapcsolódott össze benned ezekkel kapcsolatban.

Köszönöm, hogy a segítőd lehettem ebben az önvizsgálatban.

A GYÓGYÍTÓ FÉLTÉKENYSÉG

Ezt valószínűleg nehéz lesz olvasnod: a féltékenység nem a másik személyről, hanem mindig RÓLAD szól - a figyelmen kívül hagyott, nem értékelt, nem érzékelt és nem szeretett érzéseidről, és mindennek a legmélyén, a mások kontrollálására 

(mit csinálnak, mit szeretnének, ki szereti őket) irányuló frusztrált vágyadról, és végső soron, az Univerzum kontrollálására vonatkozó késztetésedről.   

A féltékenység a különálló Én lázadási kísérlete az őt leginkább fenyegető dolog, a feltétel nélküli szeretet ellen.

Ismerd el: valaki más kapja az összes figyelmet, a szeretetet, az elismerést, a sikert, a dicsőséget, Téged pedig kinn hagytak a hidegben, elszigetelve, elfelejtve, kudarcként - egyáltalán nem különlegesen. 

A féltékenység a másikat egyfajta riválisként, ellenségként, a saját utad fenyegetéseként kezeli. Az életet hatalmas versenynek látja, az örömöt pedig ritka portékának. És ha egyszer ezen az úton végigmész, milliónyi riválissal és az öröm milliónyi akadályával találkozol. 

A féltékenység másvalakitől vagy másvalamitől teszi függővé a békéd. Azt mondja: "Nem lehetek békében, amíg ők .... " (fejezd be a mondatot). Más kezébe adod a hatalmat Magad felett, majd haragszol rájuk, amikor elveszik ezt a hatalmat, ami nem is volt nekik!! 

A figyelmed által adtad azt nekik!

A féltékenység könnyen lecsaphat, amikor bizonytalan vagy és kétségeid vannak a saját Utadról. Hogy elkerüld a fájdalmat és azt, hogy őszinte légy saját bizonytalanságodat illetően, a fókuszod átteszed Magadról másra, elkezdesz összehasonlítgatni és mentálisan háborúzni. Azt akarod, amit ők látszólag birtokolnak. "EZ miért nem VELEM történik?" - kérdezed. Minden csak rólam szól. Rólam, rólam, rólam. Én én én én én én. Az egót az összehasonlítás és a hatalmi harcok éltetik. 

Hol és mikor kezdődhet a gyógyulás?  

Az egyetlen hely és idő, az Itt és Most. Kezdd azzal, hogy a saját erőd egyetlen forrásához fordulsz: a jelen pillanathoz.  

Éld át, amit tapasztalsz, mélyen. Érezd, ahogy a féltékenység éget, fáj, lüktet a torkodban, a mellkasodban, a gyomrodban. Érezd az erőt, ami ott van, az élet vulkanikus erejét, az erőt, amely univerzumokat teremt.  

Távolítsd el magát a "féltékenység" szót/címkét/koncepciót és érezd közvetlenül a nyers testi érzeteid anélkül, hogy megítélnéd, anélkül, hogy próbálnád "jobbá" tenni őket. Érezd az elevenséget. Lépj kapcsolatba a saját bizonytalanságoddal, kételyeiddel, az erőtlenséged érzéseivel. Érezd azt a jó öreg ismerőst - a sürgős késztetésed, hogy kontrolláld a világot onnan, ahol vagy.

Ne fordulj el! Ha elfordulsz az azonnali testi megtapasztalásaidtól, megjelenik az elkülönülés és ezáltal, a félelem. Lassíts le! Tudatosan kezdd el megvilágítani a fájó és elfeledett helyeket saját Magadban. 

Nyújts gyengédséget és kedvességet a Benned lévő elveszett gyermeknek, akire sosem figyeltek, aki mindig a szeretet és a megértés után áhítozott, aki mindig nagyon messze érezte magát az élettől és a mókától. Aki elpusztítana egy teljes Univerzumot csak hogy figyelmet kapjon. 

Érezd ennek az ártatlanságát!

Talán arról a helyről kitekintve, ahol mélyen elfogadod saját magad úgy ahogyan vagy, elkezdesz együttérzéssel viseltetni azok iránt, akiket korábban a riválisaidnak neveztél. Talán képes leszel rá, hogy megünnepeld a boldogságukat és eredményeiket. Részévé és nem bírájává válsz a jóllétüknek. Talán képes leszel tanulni az ex-ellenségeidtől vagy legalábbis inspirációt meríteni belőlük. Vagy éppen elfeledkezel róluk teljesen, elengeded, hogy ismerd a tapasztalásukat, és járni tudod a saját utad. Meglátod majd, hogy ebben az Univerzumban mindenkinek jut hely arra, hogy a saját útját járja, hogy megtalálja a saját boldogságát, hogy eljárja a saját táncát. Téged is beleértve.

Az öröm nem abból származik, hogy mások útját próbáljuk járni, és nem abból, hogy megakadályozzuk, hogy valaki a saját útját járja. És egészen biztos nem abból származik, hogy próbáljuk elvenni más boldogságát!

A féltékenység (mikor ellenállunk neki és vakon cselekszünk az ellenében) bántani fog bennünket és a körülöttünk lévőket, további konfliktust és elválasztást szülve. 

De ha egyszer elismerjük, megértjük, megöleljük és még szeretjük is, a féltékenység jó szolgálatot fog tenni, hogy kinyisd még inkább a szíved, az alázatosság nagyszerű helyére kalauzolva Téged, megszabadítva attól a szörnyű szükségtől, hogy mindenkit és mindent kontrollálj Magad körül. 

Engedd meg, hogy a féltékenység egy újabb zseniális meghívás legyen a Jelenbe! Engedd, hogy feltörje a szíved és kinyissa azt az Itt és Most-ban. 

Engedd meg, hogy megtanítson az alázatosságra és a lassúságra!

Engedd, hogy arra emlékeztessen: soha többé ne hanyagold el Magad!

Tudd, hogy soha nem vagy áldozat, csak a saját érzékelésedben!           (Jeff Foster) 

Köszönet Olajos Zsoltnak a fordításért!

A szenvedésen való átlátásról

Fiona Robertson Senior Élő Önvizsgálatok facilitátor írása.

Leegyszerűsítem a mondókámat, íme a lényeg:

Isten próbál neked eladni valamit, de te nem akarod azt megvenni.
A szenvedésed ennyi: fantasztikus alkudozásod, mániákus siránkozásod az ár fölött. /Hafiz/

Szenvedtem. Sokat. Úgy érződött, mintha az én szenvedésem mélyebb, behatóbb és hosszabban tartóbb lenne, mint bárki másé. Emlékszem, hogy egy csoportos összejövetelen ültem évekkel ezelőtt, hallgatva, ahogy az egyik résztvevő egy kollégájával való problémájáról beszél. Lenézés és irigység egyfajta keverékét éreztem, meg voltam döbbenve, hogy ez a legnehezebb dolog az életében. Próbálj meg kíntól szenvedni és pániktól gyötrődve élni, úgy érezve, hogy bármelyik pillanatban meghalhatsz. Hosszú időt, sok energiát töltöttem azzal a próbálkozással, hogy módszereket találjak a szenvedésem enyhítésére, hogy megtaláljam a tartós megoldást, ami végül pontot tehet a szenvedés végére. Szükségtelen mondani, hogy sikertelen voltam ebben a keresésben.

Azt feltételeztem, ahhoz, hogy megkönnyebbüljek a szenvedéstől, minden kellemetlen érzést és zavaró gondolatot meg kell semmisítenem. Nem tűnt fel, hogy a szenvedés talán inkább annak az eredménye, amilyen módon néztem, ami éppen történik, mintsem maguknak a történéseknek. Mikor spirituális tanításokra találtam, úgy tűnt, hogy a szenvedésem csak tovább fokozódik. Az az elképzelés, hogy el kellene fogadnom, át kellene ölelnem azt, ami történt, a nem megfelelőség egy másik rétegét adta hozzá a zűrzavarhoz, amit csak tetézett az az elképzelés, hogy talán a gondolataim azok, amelyek magát a szenvedést létrehozták.

A szenvedő identitásom – én vagyok az egyetlen, aki szenved – sosem került megkérdőjelezésre, amíg el nem kezdtem vizsgálni azt közelebbről az Élő Önvizsgálatok segítségével. Természetesen szenvedtem (ez volt az alap feltételezésem), és minden bizonyítékom megvolt – gondolatok, emlékek és heves érzelmek – hogy ezt a feltételezést támogassák. Habár, amikor elkezdtem ránézni külön azok minden alkotóelemére, ahogy tesszük, amikor önvizsgálatot végzünk, nyilvánvalóvá vált, hogy a szenvedő nem volt olyan szilárd vagy valós, ahogy azt addig hittem és érzékeltem. Megvizsgáltam a szavakat: "Szenvedek. Ez nagyon fáj. Én vagyok az egyetlen, aki nemkívánatos." Végtelen folyama a gondolatoknak, mindegyik bizonygatva a feltételezésem igazságát. Elkezdtem látni, hogy a gondolatok önmagukban nem jelentenek szenvedést. Aztán jöttek a képek: emlékek, képek a jövőről, az elme fantáziálása, néhány közülük mélyen fájdalmas, természetesen. Amit észrevettem, az volt, hogy 

a szenvedés a szavak, képek és érzések összetapadásából származott, (amit Scott Kiloby tépőzárhatásnak nevez) nem egyszerűen egyetlen alkotórészből. Amikor képes voltam arra, hogy minden képre egyenként, önmagában ránézzek, hogy igazán felfedezzem, láttam, hogy a képnek önmagában nem volt jelentősége számomra. Azt is elkezdtem látni, hogy a képek vagy emlékek jelenléte valójában nem jelentett szenvedést.

A legnagyobb felfedezés számomra akkor jött, amikor képes voltam érezni érzelmeket és érzeteket anélkül, hogy szavak és képek tapadtak hozzájuk. 

Mindig biztosra vettem, hogy azok az érzések voltak a szenvedés. Lecsupaszítva a gondolattársításokat, a jelentés rétegeit, kiderült, hogy még a heves érzelmek is elviselhetőek voltak. Mi több, azok néha kellemessé vagy legalábbis semlegessé váltak. Energia, mely keresztülhalad a testen, és végre átérzésre kerül. Megkülönböztethetetlen az élet élőségétől, és soha többé semmilyen módon nem tud negatívként érzékelődni. Felfedeztem a lélegzetelállító, tökéletes szépséget a szomorúságban, a félelem ártatlanságát, a mélységes haragot lecsupaszítva a fogalmi tartalmaitól.

Újra és újra megtapasztalva az önvizsgálat folyamatát, a mögöttes hiedelem, hogy valami baj volt azzal, ahogy éreztem, a "nem kellene így éreznem" érzete elkezdett megfogyatkozni. A szenvedés, ahogy Hafiz rámutatott, nem magából az életből jön, hanem ahogyan csűrjük-csavarjuk azt.

Minél jobban siránkozunk: Ennek nem kellene megtörténnie, annál inkább szenvedünk.

Azáltal, hogy a tapasztalataink minden egyes elemére szelíden, kíváncsian és bátorsággal ránézünk, találkozva mindegyikkel úgy, ahogy éppen van, felfedjük a szenvedés történetét, és azt, aki szenved, sehol sem találjuk meg.

Valamikor azt hittem, hogy a szenvedésem akkor fejeződne végre be, ha az érzelmeim és a gondolataim valahogyan varázslatos módon átváltoznának az ellentéteikbe.

Elbűvölő felfedezni, hogy a szenvedés vége ugyanazokban az érzésekben és gondolatokban nyugszik, pontosan úgy, ahogy azok éppen vannak.

Az életem folytatódik, ahogy korábban, az érzelmeim és gondolataim jönnek és mennek, ahogyan teszik, és mégis, amit egykor szenvedésnek tekintettem, az ma életteli, eleven, értékes és sokkal kevésbé súlyos, mint amilyennek tűnt.

Fordította: Schmotzer Katalin

Nem vagyok elég...

Jeff Foster írásában rávilágít szenvedésünk valódi okára és bemutatja hogyan vitte át a kliensét az önvizsgálat folyamatán:

Nem vagyok elég szép. Nem vagyok elég sikeres. Nincs elég pénzem. Nem vagyok elég tudatos. És így tovább, és így tovább. Mindannyian beragadunk ezekbe a korlátolt és korlátozó hiedelmekbe.

Dolgoztam egy nővel, aki egész életében „nem elég szépnek” érezte magát. Az anyukája ültette el benne ezt a hiedelmet, melyből aztán az a szűrő képződött, melyen keresztül az életet látta. Egyszerűen képtelen volt lerázni magáról ezt az ön-hiedelmet, pedig járt sok terapeutánál, részt vett számos spirituális elvonuláson, használt mindenféle technikákat és módszereket, és rengeteg spirituális munkát végzett el önmagán. Tudtam, hogy van ott mélyen benne valami, amit ezidáig semmi nem ért el. Egy hiedelmet nem lehet a hiedelem szintjén hatástalanítani. Olyan nincs, hogy egyszerűen csak „felhagyunk valami elhívésével.” Ez az egész tényleg arról szól, hogy szép-e vagy nem szép? Vagy valami ennél mélyebbről?

Azt már ő is belátta, hogy bármennyi sminket, plasztikai műtétet, szép ruhát és pozitív gondolatot aggat is magára, mindez sem lesz képes elvenni azt az alap én-érzetét, hogy nem elég szép. Teljesen tisztában volt azzal, hogy még ha az egész világ azt gondolná is, hogy ő a világon élő legszebb nő, még akkor is érezné ezt a kínzó vágyakozást, mely oly mélyen fészkelte beléje magát.

Mivel mindig is „nem elég szépnek” érezte magát, elbújt az élettől, és nem csinálta azt, amit valójában csinálni szeretett volna, elhúzódott az emberektől, és ahogy ő fogalmazott, sosem lépett kapcsolatba az „erejével”.

Megkértem, hogy csukja be a szemét és hagyja, hogy az adott pillanatban lévő megtapasztalása a világ legfantasztikusabb megtapasztalásává váljon. Majd megkértem, hogy érezzen bele a „nem vagyok elég szép” hiedelmébe. Érezze meg, milyen hatása van ennek a hiedelemnek a testére, és hol is érzi pontosan. Mi indult be abban a pillanatban benne, ahogy ez a gondolat felbukkant. Milyen képek jöttek a szavakkal együtt? Milyen hangok és színek? Elmondta, hogy a gyomrában haragot érez, vöröset, egy égető feszültséget, ami mintha azt a csatakiáltást ordította volna: „SZÉPNEK KÉNE LENNEM! SZÉPNEK KÉNE LENNEM!” Nagyon erős töltete volt. Érezte a benne feszülő erőszakot, az összehúzódást, a sürgető nem elfogadást. Mint amikor egy gyermek figyelemért sikít. És olyan érzet volt, mintha az egész világot képes lenne lerombolni, ha szükséges, mindezt csupán azért, hogy elérje a „szép” illékony célját. Micsoda ön-erőszak!

Megkértem, hogy maradjon egy ideig az érzéssel, adjon teret neki, teljes mélységében engedje meg neki, hogy ott legyen, és továbbra is ámulattal figyelje az egész megtapasztalást. És ahogy egyre mélyebbre merül a haragba, azt mondta, „furcsa, van neki valamilyen ereje, szépsége. Olyan… szép… ott legbelül…” Az odafigyelés és megélés hatására a harag megmozdult és felragyogott. Aztán, ahogy a harag elkezdett eltűnni, szétoszlani a térben, a folytatódó szerető figyelem a harag alatt szomorúságot fedezett fel. Pontosan hol? Megnézte. Mintha az egész testében jelen lett volna, egy nagyon régi szomorúság, mely egész életében vele volt. Ez irányította az életét, mondta. Ez befolyásolta az összes döntését. Megkértem, hogy ejtse el néhány pillanatra a „szomorúság” címkét (mivel ez is ítélet és hiedelem), és lépjen kapcsolatba azzal az ott lévő életenergiával, mindenféle leírás, címkézés, értelmezés nélkül. Ez által szétesett a szép/nem szép testről alkotott képe, és valódi kapcsolatba lépett az élő, lélegző testével, mindenféle címkén túl. És amint belemerült a szomorúság érzésébe, felbukkant a tehetetlenség érzése is, fentebb, a mellkasában. Tehetetlen – igen, pont ilyennek érezte magát egész gyerekkorában. És meg nem értettnek. Aki sosem érezte „otthon” magát. Mintha soha nem tudott volna megfelelni mindannak, amit mások elvártak tőle. Egész életében ez elől a tehetetlenségi érzés elől menekült, soha nem engedte meg magának, hogy érintkezésbe lépjen vele. Teljes tabuvá vált számára. A halál szimbólumává lett. Halál és pusztulás. És soha senki nem mutatta meg neki, hogyan is legyen ezzel az érzéssel. Soha senki nem fogta a kezét ezen a helyen. Próbálták őt „meggyógyítani”, eljátszották a szakértőt, a tanítót, vagy a nagy tudású terapeutát, ami még tovább erősítette benne az elégtelenségről szóló történetét. Elérkezett az ideje, hogy igazából találkozzon a tehetetlenségével. És annak is, hogy valaki vele legyen, amikor ezt megteszi. Hogy visszatükrözze számára azt a saját képességét, hogy meg tudja tartani magát ebben a megtapasztalásban, ahogy az felbukkan és távozik.

Amint lelazította az érzésről a „tehetetlenség” címkét és közvetlenül belemerült a nyers életenergiába, arról kezdett mesélni, hogy ennek a tehetetlenségi érzésnek a közepében valamilyen szépség található, valami erős és megingathatatlan. „Égő gyertyáról” beszélt. Egy ideig ott maradt a gyertyával. Megkérdeztem, hogy „A gyertya… tehetetlen?” „Nem”, felelte. „Csupán energia, sem nem erős sem pedig nem tehetetlen… Olyan szépséges, mágnesesen vonzó valami…”

Ez után a szépség és vonzerő után vágyódott egész életében. A szépségre, mely nem a csúnyaság ellentéte, hanem a nyers élet szépsége. A „szépség” utáni vágyódása egyáltalán nem arról szólt, hogy „szép lány” legyen; ez egy álruhába öltöztetett vágyakozás volt, mely sóvárogva kívánt kapcsolatba lépni azzal a nem megélt élettel, mely odabent próbált valahogy kifejeződésre jutni. Mindig is a totális élőségre vágyott, csak ez az eredeti vágyódás összetévesztődött a fizikai „szépség” iránti vágyódással. És az utolsó hely, ahol valaha is eszébe jutott keresni az élőséget az önmagában volt, ahonnan mindig menekült. A gyertya mindig is fényesen ragyogott. A tudat fénye volt. Felfedezése pedig a feltámadás – az élet felfedezése ott, ahol halált feltételeztek.

Ahogy még üldögélt a tehetetlenségi érzéssel és sorra elejtette az energiával kapcsolatos címkéit, feltételezéseit, és teljesen friss szemmel nézett rá, megtapasztalhatta a valódi erőt, az életet. Semmi félnivaló nem maradt ebben az energiában. Csupán valamikor elnevezte „tehetetlenségnek” és elkezdett menekülni tőle, így nem ismerte fel az energia intelligenciáját és mélyebb titkait. Amikor pedig később beszéltem vele, beszámolt arról, hogy többé nem érezte tehetetlennek magát, pedig az életkörülményei egyáltalán nem változtak.

A „Nem vagyok elég csinos” gondolat egész életében a valódi életerejéhez hívogatta vissza, csupán nem volt képes felfedezni az egész működés végtelen intelligenciáját. Ez nem egy „negatív”, kitörölni való gondolat volt, hanem útmutatás az önmagához való hazatéréshez, és ezért nem működött számára semmilyen módszer, eljárás, terápia, pozitív gondolkodás. Ezért nem ment el ez a gondolat soha. A „Nem vagyok elég szép” felhívás volt, harsonaszó, mely arra hívta őt, hogy merüljön mélyen bele a jelenbeli megtapasztalásába, engedjen be fényt a sötétségbe, és fedezze fel a sötétség ürességét, semmi-ségét. Soha senki nem volt képes elmenni vele a „tehetetlenségébe” – sem az anyja, sem a tanárai, senki. Meghívást kapott arra, hogy váljon azzá az anyává, aki után mindig is vágyakozott – saját maga édesanyjává, aki képes megtartani őt a tehetetlenségében és felgyújtani saját maga fényét. Mindez meghívás volt számára, hogy emlékezzen arra, ki is ő valójában, az összes szépségről és csúnyaságról szóló történeten túl. A hazatérésre hívás.

Amikor végre mélyen belemerülünk az ilyen szent pillanatokba és megéljük azokat az energiákat, melyeket korábban hatalmas ellenállással toltunk el, az élet intelligenciája képes csodákat művelni. A harag, a szomorúság, a tehetetlenség egyáltalán nem „negatív energiák”, hanem az élet intelligens óceánjának megnyilvánulásai.

Valódi kitüntetés ott találkozni az emberekkel, ahol ők vannak, és mélységes összekapcsolódásban lenni velük, ahogy beleutaznak a sötétségbe, ahol felfedezik saját fényüket.

A sötétség nem válik fénnyé, mivel csak fény létezik. És amikor már te magad vagy az élet, akkor a legkevésbé sem tud izgatni, hogy „elég szép” vagy-e. Mert felfedezted az elválaszthatatlanságodat az élettől, attól az erőtől, mely bolygókat mozgat.

(Jeff Foster írását fordította Oravecz Andrea)

Forrás:http://onmunka.blogspot.hu

Dr. Buda László és a SzomatoDráma

Mit üzen a tested?

"Az öngyógyítás sikeréhez, mint mondtam, szükséged lesz a hitedre. 

 Arra, hogy képessé válj reális lehetőségként gondolni felépülésedre, lefogyásodra, kedélyjavulásodra - és így tovább. Hogy megérleld magadban a rendíthetetlen bizalmat arra vonatkozóan, hogy elméd - a szándékod, a figyelmed és az önmagadra irányuló szerető gondoskodásod segítségével - jótékony hatást tud gyakorolni biológiai folyamataidra. Ezt a bizalmat felépíteni, eddig a bizonyosságig eljutni - na, ez a művészet! Hogy képesek legyünk valóban elhinni, hogy tüneteink elmúlhatnak, hogy makacs - a szakemberek szerint akár reménytelennek tartott - esetekben is kilábalhatunk a bajból. Hogy felismerjük, hol húzódik a határ a naiv önámítás és a rendíthetetlen bizalommal átitatott és tág horizontú gondolkodás között."

(Részlet Dr. Buda László: Mit üzen a tested? című könyvéből)

Szeretve lenni

Álmomban újra láttalak.........

Tegnap dr. Buda László orvos, pszichiáter, a "Mit üzen a tested?" című könyv szerzőjének, a SzomatoDráma módszer megalkotójának előadásán jártam.

Szimpatikus, közvetlen, jó humorú jelzők jutnak eszembe róla, ahogy visszaemlékszem a megjelenésére és előadásmódjára. Beszélt az emberek betegségekhez, saját testükhöz való viszonyáról, önszeretetről és öngyűlöletről, saját megtapasztalásairól, munkájáról. Megemlített néhány érdekes esetet és azokon keresztül rávilágított a test és lélek kapcsolatára.

Magáról a módszerről nagyon kevés szó esett, mégis az előadás első felében említette, hogy már elhunyt hozzátartozókkal is lehet dolgozni egy ülésen pl. a másik székbe "leültetjük" a halott édesapát és beszélgethetünk vele. Olyan dolgokat is elmondhatunk, amire életében nem került sor. Aztán az apa is elmondja, hogy pl. " kislányom nagyon szeretlek, büszke vagyok rád és éld az életed, ahogy jónak látod" Ezt a részt fontosnak tartottam itt megemlíteni bevezetőül, mert ennek következményekén megjelent egy érzet a testemben, a torkomnál és a szememnél, aminek külső megjelenési formája: nyílt színi könnyezés lett.

Tél volt, vakító fehéren világított a hó az udvaron. A családtagjaim felnőttként önfeledten játszottak, fociztak egymással. Én kívül álltam, karomon egy kicsi lánnyal és mosolyogva figyeltem őket. Egy vidám, kacagó emberekből álló kavalkád élődött meg a szemem előtt.

És akkor megláttam közöttük.......Ő is futott és nevetett velük. Fiatal volt és egészséges, az arcáról sugárzott a szeretet. Nem vették észre, hogy ott van. Csak én láttam és a kislány, csak mi ketten. Nem akartam elhinni, hogy látom, annyira képtelennek tűnt az egész és csak szólongattam " te vagy, tényleg te vagy?" A többiek ebből semmit nem érzékeltek, mintha más dimenzióba kerültem volna. Nagyon nagy hálát éreztem és bizalmat, mint a halálakor. Megálltunk egymással szemben, az arcunk lassan közeledett egymás felé. A kislány a karomon nagyon örült, ismerte őt, puszit akart adni neki és ahogy hajoltunk előre az arcuk összeért, majd teljesen egymásba olvadt, egy arctalan energiává vált. Megijedtem egy pillanatra, mert csak valaminek - számomra ismeretlen - dolognak  a körvonalát láttam, de hamarosan újra megjelent előttem. Még egyszer belenézett a szemembe, mosolygott és visszament a többiek közé. Ezután már nem láttam sehol.
Az apám és a kislánykori énem már csak az emlékeimben léteznek. Felébredtem......

Ahogy figyelgettem a testi érzeteimet, felidéztem az álombéli képeket, próbáltam megfigyelni a gondolataimat, hogy mit mond nekem ez az egész. Hiányosnak érzékeltem magamat. Egyrészt mintha lenne itt valaki, aki magára maradt, elveszített valamit - valakit, másrészt pedig egy erős, hangsúlyos vágy jelent meg az apám által közvetített öröm, játékosság, önfeledtség, szabadság, elfogadó szeretet, bizalom, boldogság átélése iránt. Megannyi koncepció...

Érdekes felismerés, hogy mennyire kívülről várom ennek a vágynak a beteljesítését. Látom az apám arcáról a mentális képet, a meleg barna szemeit, a tekintetét és arra vágyom, hogy a párom is így nézzen rám. Ilyen elfogadó szeretettel.

Jól megfigyeltem a testemben lévő érzést. Legkönnyebben a síráshoz kapcsolódó "elszoruló" torok és "égő" szem érzetet, könnyek folyását az arcomon tudtam észrevenni. Feltűnt, hogy közben egy emlékképet is nézegetek az apámról. Ücsörögtem ezekkel egy ideig.

Majd kaptam facilitátori segítséget a feltáráshoz: a "ki vagy te apukád tükrében?" kérdés megválaszolásával jutottam közelebb a megértéshez és elfogadáshoz. 
Az, aki szeretve érzi magát és fél ennek az elvesztésétől.

A veszteségtől való félelem volt számomra a legerősebb, a szeretve lenni  identitás elvesztését nem akartam újra átélni.

Innentől teljesen érthetővé vált az elmémnek az a működése, hogy megvédjen engem ettől a fenyegetéstől. Az "énvédő" mechanizmusom. Mindig a kisebb ellenállás, stressz felé megyünk. Sokkal kevésbé stresszes, ha elhiszem, hogy nem vagyok elég jó vagy szerethető, hogy én meg sem érdemlem és ezekre keresem a bizonyítékokat. Amíg nem hiszem el, hogy szeretve vagyok, addig nem félek az elvesztésétől. Valójában ez arra jó nekem, hogy ne kelljen egy sokkal nagyobb félelmet és fájdalmat átélnem.

Ha már így elém jött ez a történet a kíváncsiságom oda vitt, hogy megnézzem mit takar számomra a szeretve vagyok identitás, miből áll össze.
Ez az önvizsgálat egy ránézés, tudatosodás önmagamra, semmit nem változtatok meg, csak megfigyelem mit hittem el magamról.

Nem azt jelenti, hogy ha szétbomlik ez a pozitív azonosulás, akkor soha többé nem fogom magam szeretve érezni. Sokkal inkább szabadabban megélődhet, mert nem fogja az elmém csak bizonyos feltételek teljesülésekor elhinni, hogy szeretve vagyok és azok hiányában, hogy nem vagyok szeretve. Nehéz bemutatni ezt a ránézési folyamatot, amelyben Scott Kiloby Megtalálhatatlan és Szorongás Önvizsgálatai voltak segítségemre.

Egy részlet önmagam facilitálásának folyamatából:
Első lépésben magam elé képzeltem ezt a két szót: "szeretve vagyok."

A "szeretve vagyok" szavakkal és apukám mentális képével együtt jelent meg újra a testi energia, ami torokból indult felfelé egészen a fejem búbjáig és ezzel egyidejűleg lefelé is elindult a mellkasom át, egy erős görcs jelent meg a gyomromban, ami hosszan tartott és lefelé sugárzott a talpamig. Mondhatni a  teljes energetikai rendszeremet, az összes csakrámat érintette. Egészen mostanáig nem éreztem ehhez hasonló érzetet.

• Először csak tapasztaltam az érzetet. Figyeltem milyen. Ha megjelent a szó "apu" és a kép róla, az érzet felerősödött. Amikor nem gondolkodtam róla, nem fűztem hozzá értelmezést és csak önmagában, mint egy energiát figyeltem, csökkent az intenzitása.  Megnéztem, hogy hol van benne konkrét valós fenyegetés? Hogyan tud engem egy érzés fenyegetni? Kerestem és nem találtam. Majd feltettem a kérdést, hogy ez az energia én vagyok-e, aki szeretve van? Erre újra   felbukkant a mentális kép az apuról. Tehát a válasz igen.

• Ekkor magam elé vettem a képet és nézegettem, eleinte nem tudtam úgy nézni, mintha még sose láttam volna. Erősen annak tűnt, aki szeretve van: az apu szeme, a szája, a mosolya. Újra jött hozzá az érzés is.
• Megint figyelgettem a testi energiát, nem akartam megszabadulni tőle csak voltam vele és kerestem a konkrét valós fenyegetést benne. Amikor már láttam, hogy az energia nem én vagyok, újra visszanéztem a képre és ez ment egy darabig, amíg a képhez már nem kapcsolódott semmilyen testi érzet. Kisütődött.
• Közben ránéztem a felbukkanó szavakra, amik a képhez voltak kapcsolódva mint "apu", "mosoly", "tekintet", "öröm", "vidámság", "elfogadás", "szeretetteljes nézés" lassan pásztáztam a betűket és feltettem a kérdést, hogy ezek a betűk és szavak az-e, aki szeretve van? A testem már nem jelzett, tehát nem volt a válaszom. Kerestem úgy is, hogy hol van ezeken a szavakon az a konkrét valós személy, aki szeretve van? Nem volt sehol.
• Megpihentem abban a csendes, nyugodt térben, amit összefüggő energiamezőnek vagy a tudat terének is hívunk.

Ezután megnéztem, hogy hol találom meg a múltamban azt, aki szeretve van?

Jöttek fel emlékképek emberekről, különböző helyzetekről, szavak és testi érzetek, amikre ránéztem egyenként figyelgetve őket. Végül teljesen elcsendesedtem és csak pihentem.

Kíváncsian várom, hogyan fog megélődni ez a jövőben. Mennyire fog ragaszkodni az elmém a megszokott játékához, hogy szeretve lenni márpedig csak így, így és így lehet.

A másik erős vonal ebben a sztoriban annak a felismerése, hogy mennyire vagyok saját magam által szeretve. Mennyire vagyok hálás a testemnek a támogatásért, hogy ennyi ideje velem van . Mennyire tudom azt elfogadni, ami van és nem szembe menni vele.

Csodás ajándékot kaptam magamtól, hogy elmentem arra az előadásra és mindez a felszínre bukkanhatott.

Elég jó anya

Egy elég jó anya...

Akinek van gyermeke már megélhette párszor, hogy felbukkan ez a kérdés különböző helyzetekben , hogy elég jó anya vagyok-e? Bizony velem is előfordult, hogy bűntudatot éreztem, mert elhittem azt a gondolatot, hogy elcseszhetem a gyerekeim életét....és persze jól akartam csinálni az anyaságot.

Először érdemes megnéznem magamban, hogy nekem személy szerint mit jelent a jó anya?

Mit hittem el már gyerekkoromtól fogva erről, mit csinál, és mit nem csinál egy jó anya?

Csak néhány az én hiedelmeim közül....

• mindig lehet rá számítani, meghallgat és segít, önfeláldozóan foglalkozik a gyerekeivel
• olyannak szeret, amilyen vagyok, nem akar megváltoztatni
• megbízhatóan elvégzi a háztartási feladatait otthon és sikeres a munkájában is
• nem kiabál, nem dühös, mindig kedves és megértő, szívesen főz :-)
• nem válik el, harmonikusan él a párjával.....

Itt meg is állhatunk. El lehet képzelni, hogy mekkora feszültség volt bennem, mikor én mégis elváltam két kicsi gyerekkel. Szinte elviselhetetlen volt az érzés, hogy összedőlt a világom, nem valósult meg a boldog családról szóló elképzelésem, és önző módon tönkretettem ezzel a lépéssel a gyerekeim életét. Innentől kezdve extrán féltettem őket, teljesen rájuk telepedtem és az egész életem csak róluk szólt. Ugyanakkor nem tudtam "jól" velük lenni, mert telve voltam feszültséggel, beleragadtam az áldozat szerepbe. Nagyon sok "ítélkezőlapot" töltöttem már ki erre a helyzetre és kérdőjeleztem meg,  így mára kisimult bennem ez a történet.

Most bemutatom egy hiedelmem megvizsgálását, azok kedvéért, akik ismerkednek a  Munkával. Ez az egyszerre egy hiedelem megvizsgálása, általános helyzetben. Azt szoktuk javasolni , hogy konkrét helyzetre töltsük ki az ítélkezőlapot, úgy könnyebb, ehhez egy hat pontból álló nyomtatványt használunk mostanában.

Ha elhiszem, hogy a dolgoknak másképp kellene lenniük, mint, ahogy vannak szenvedek.

Ilyenkor érdemes megfigyelni a stresszt okozó gondolatot: Nem kellett volna elválnom a férjemtől, mert ezzel sérüléseket okoztam a gyerekeimnek. A mondat második felére külön fel lehetne tenni a négy kérdést, mivel ez már nem egy aktív hiedelem most egynek veszem.

1. Igaz ez? Igen, igaznak érzem.

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz? Hát végül is nem tudhatom, hogy mihez fogja ez a tapasztalat hozzásegíteni a gyerekeimet . Tehát nem a válaszom.

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem a gondolatot, hogy nem kellett volna elválnom, miközben a valóság az, hogy megtettem? Szomorú leszek és elkeseredett, félni kezdek, hogy mi lesz a gyerekeimmel., árgus szemekkel figyelem a párjaikat. Dühös vagyok a volt férjemre és magamra főleg, mert nem voltam elég. A torkomban és a mellkasomban érzem ezt az érzést.

Mire jó nekem ez a gondolat? Mit kapok tőle? Mitől óv meg engem? Mit nem kell megtennem, ha elhiszem? Itt megpihenek egy kicsit és várok a saját válaszomra türelmesen, nem a "jól tudom" elmém válaszára vagyok kíváncsi..... Hibáztathatom magamat, nem kell megbocsátanom magamnak a választásomat. Alap identitásom hogy én a hibás vagyok.  Nem kell elengednem a gyerekeket, mert valahogy helyre kell hoznom a hibámat.

Mitől félek, mi történne ha nem tudnám elhinni azt a  gondolatot, hogy nem kellett volna elválnom, és, hogy sérüléseket okoztam a gyerekeimnek? Mintha attól félnék, hogy nem vagyok szerethető önmagamért, erős szégyenérzet kapcsolódik hozzá.

4. Ki vagyok a gondolat nélkül? Hogyan élem az életem? Nyugodtan , bízva hogy minden jól alakul. Örömmel figyelem a gyerekeim életét. Meg tudom engedni nekik a saját megtapasztalásaikat.

Megfordítások:  " Nem kellett volna elválnom a férjemtől, (mert ezzel sérüléseket okoztam a gyerekeimnek.)

Az eredeti gondolatot először az ellenkezőjére fordítom. 3 példát keresek arra, hogy hogyan igaz a megfordítás:

El kellett válnom a férjemtől. 1- Ezt tettem. Ez a valóság. 2- Így lehetett új családom nekem is. 3- Ez indított el az önismeret útján.

A másikra fordítom az eredeti gondolatomat: A férjemnek nem kellett volna elválnia tőlem. 1- Ő akart elválni, nem én. Tehát ez az állítás is van annyira igaz, mint az eredeti. 2- Ő hagyott  magamra az építkezéssel, a gyerekneveléssel kapcsolatban. Már akkor elvált tőlem, amikor még együtt éltünk. 3- Ő választott másik társat magának, nem foglalkoztatta a kapcsolatunk jövője.

Végül magamra fordítom az eredeti gondolatot:

Nekem nem kellett volna elválnom saját magamtól.

1- A gyerekek születésével átmentem anyába és nem foglalkoztam a saját szükségleteimmel.

2- Én hittem el magamról, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha a párom ezt érezteti velem.

3- Nagyon sokszor mondtam igent a házasságomban, amikor valójában nemet szerettem volna.

A megfordításokkal nyitogatjuk egy kicsit az elménket, megláthatjuk, hogy ezek is legalább annyira igazak, mint az eredeti állítás.

A legutolsó megfordítás nagyon erős tud lenni és megláthatom, hogy ebben az esetben számomra sokkal igazabb, hogy magamtól nem kellett volna elválnom, nem a férjemtől.