A szenvedésen való átlátásról

Fiona Robertson Senior Élő Önvizsgálatok facilitátor írása.

Leegyszerűsítem a mondókámat, íme a lényeg:

Isten próbál neked eladni valamit, de te nem akarod azt megvenni.
A szenvedésed ennyi: fantasztikus alkudozásod, mániákus siránkozásod az ár fölött. /Hafiz/

Szenvedtem. Sokat. Úgy érződött, mintha az én szenvedésem mélyebb, behatóbb és hosszabban tartóbb lenne, mint bárki másé. Emlékszem, hogy egy csoportos összejövetelen ültem évekkel ezelőtt, hallgatva, ahogy az egyik résztvevő egy kollégájával való problémájáról beszél. Lenézés és irigység egyfajta keverékét éreztem, meg voltam döbbenve, hogy ez a legnehezebb dolog az életében. Próbálj meg kíntól szenvedni és pániktól gyötrődve élni, úgy érezve, hogy bármelyik pillanatban meghalhatsz. Hosszú időt, sok energiát töltöttem azzal a próbálkozással, hogy módszereket találjak a szenvedésem enyhítésére, hogy megtaláljam a tartós megoldást, ami végül pontot tehet a szenvedés végére. Szükségtelen mondani, hogy sikertelen voltam ebben a keresésben.

Azt feltételeztem, ahhoz, hogy megkönnyebbüljek a szenvedéstől, minden kellemetlen érzést és zavaró gondolatot meg kell semmisítenem. Nem tűnt fel, hogy a szenvedés talán inkább annak az eredménye, amilyen módon néztem, ami éppen történik, mintsem maguknak a történéseknek. Mikor spirituális tanításokra találtam, úgy tűnt, hogy a szenvedésem csak tovább fokozódik. Az az elképzelés, hogy el kellene fogadnom, át kellene ölelnem azt, ami történt, a nem megfelelőség egy másik rétegét adta hozzá a zűrzavarhoz, amit csak tetézett az az elképzelés, hogy talán a gondolataim azok, amelyek magát a szenvedést létrehozták.

A szenvedő identitásom – én vagyok az egyetlen, aki szenved – sosem került megkérdőjelezésre, amíg el nem kezdtem vizsgálni azt közelebbről az Élő Önvizsgálatok segítségével. Természetesen szenvedtem (ez volt az alap feltételezésem), és minden bizonyítékom megvolt – gondolatok, emlékek és heves érzelmek – hogy ezt a feltételezést támogassák. Habár, amikor elkezdtem ránézni külön azok minden alkotóelemére, ahogy tesszük, amikor önvizsgálatot végzünk, nyilvánvalóvá vált, hogy a szenvedő nem volt olyan szilárd vagy valós, ahogy azt addig hittem és érzékeltem. Megvizsgáltam a szavakat: "Szenvedek. Ez nagyon fáj. Én vagyok az egyetlen, aki nemkívánatos." Végtelen folyama a gondolatoknak, mindegyik bizonygatva a feltételezésem igazságát. Elkezdtem látni, hogy a gondolatok önmagukban nem jelentenek szenvedést. Aztán jöttek a képek: emlékek, képek a jövőről, az elme fantáziálása, néhány közülük mélyen fájdalmas, természetesen. Amit észrevettem, az volt, hogy 

a szenvedés a szavak, képek és érzések összetapadásából származott, (amit Scott Kiloby tépőzárhatásnak nevez) nem egyszerűen egyetlen alkotórészből. Amikor képes voltam arra, hogy minden képre egyenként, önmagában ránézzek, hogy igazán felfedezzem, láttam, hogy a képnek önmagában nem volt jelentősége számomra. Azt is elkezdtem látni, hogy a képek vagy emlékek jelenléte valójában nem jelentett szenvedést.

A legnagyobb felfedezés számomra akkor jött, amikor képes voltam érezni érzelmeket és érzeteket anélkül, hogy szavak és képek tapadtak hozzájuk. 

Mindig biztosra vettem, hogy azok az érzések voltak a szenvedés. Lecsupaszítva a gondolattársításokat, a jelentés rétegeit, kiderült, hogy még a heves érzelmek is elviselhetőek voltak. Mi több, azok néha kellemessé vagy legalábbis semlegessé váltak. Energia, mely keresztülhalad a testen, és végre átérzésre kerül. Megkülönböztethetetlen az élet élőségétől, és soha többé semmilyen módon nem tud negatívként érzékelődni. Felfedeztem a lélegzetelállító, tökéletes szépséget a szomorúságban, a félelem ártatlanságát, a mélységes haragot lecsupaszítva a fogalmi tartalmaitól.

Újra és újra megtapasztalva az önvizsgálat folyamatát, a mögöttes hiedelem, hogy valami baj volt azzal, ahogy éreztem, a "nem kellene így éreznem" érzete elkezdett megfogyatkozni. A szenvedés, ahogy Hafiz rámutatott, nem magából az életből jön, hanem ahogyan csűrjük-csavarjuk azt.

Minél jobban siránkozunk: Ennek nem kellene megtörténnie, annál inkább szenvedünk.

Azáltal, hogy a tapasztalataink minden egyes elemére szelíden, kíváncsian és bátorsággal ránézünk, találkozva mindegyikkel úgy, ahogy éppen van, felfedjük a szenvedés történetét, és azt, aki szenved, sehol sem találjuk meg.

Valamikor azt hittem, hogy a szenvedésem akkor fejeződne végre be, ha az érzelmeim és a gondolataim valahogyan varázslatos módon átváltoznának az ellentéteikbe.

Elbűvölő felfedezni, hogy a szenvedés vége ugyanazokban az érzésekben és gondolatokban nyugszik, pontosan úgy, ahogy azok éppen vannak.

Az életem folytatódik, ahogy korábban, az érzelmeim és gondolataim jönnek és mennek, ahogyan teszik, és mégis, amit egykor szenvedésnek tekintettem, az ma életteli, eleven, értékes és sokkal kevésbé súlyos, mint amilyennek tűnt.

Fordította: Schmotzer Katalin