Dr. Buda László és a SzomatoDráma

Mit üzen a tested?

"Az öngyógyítás sikeréhez, mint mondtam, szükséged lesz a hitedre. 

 Arra, hogy képessé válj reális lehetőségként gondolni felépülésedre, lefogyásodra, kedélyjavulásodra - és így tovább. Hogy megérleld magadban a rendíthetetlen bizalmat arra vonatkozóan, hogy elméd - a szándékod, a figyelmed és az önmagadra irányuló szerető gondoskodásod segítségével - jótékony hatást tud gyakorolni biológiai folyamataidra. Ezt a bizalmat felépíteni, eddig a bizonyosságig eljutni - na, ez a művészet! Hogy képesek legyünk valóban elhinni, hogy tüneteink elmúlhatnak, hogy makacs - a szakemberek szerint akár reménytelennek tartott - esetekben is kilábalhatunk a bajból. Hogy felismerjük, hol húzódik a határ a naiv önámítás és a rendíthetetlen bizalommal átitatott és tág horizontú gondolkodás között."

(Részlet Dr. Buda László: Mit üzen a tested? című könyvéből)

Szeretve lenni

Álmomban újra láttalak.........

Tegnap dr. Buda László orvos, pszichiáter, a "Mit üzen a tested?" című könyv szerzőjének, a SzomatoDráma módszer megalkotójának előadásán jártam.

Szimpatikus, közvetlen, jó humorú jelzők jutnak eszembe róla, ahogy visszaemlékszem a megjelenésére és előadásmódjára. Beszélt az emberek betegségekhez, saját testükhöz való viszonyáról, önszeretetről és öngyűlöletről, saját megtapasztalásairól, munkájáról. Megemlített néhány érdekes esetet és azokon keresztül rávilágított a test és lélek kapcsolatára.

Magáról a módszerről nagyon kevés szó esett, mégis az előadás első felében említette, hogy már elhunyt hozzátartozókkal is lehet dolgozni egy ülésen pl. a másik székbe "leültetjük" a halott édesapát és beszélgethetünk vele. Olyan dolgokat is elmondhatunk, amire életében nem került sor. Aztán az apa is elmondja, hogy pl. " kislányom nagyon szeretlek, büszke vagyok rád és éld az életed, ahogy jónak látod" Ezt a részt fontosnak tartottam itt megemlíteni bevezetőül, mert ennek következményekén megjelent egy érzet a testemben, a torkomnál és a szememnél, aminek külső megjelenési formája: nyílt színi könnyezés lett.

Tél volt, vakító fehéren világított a hó az udvaron. A családtagjaim felnőttként önfeledten játszottak, fociztak egymással. Én kívül álltam, karomon egy kicsi lánnyal és mosolyogva figyeltem őket. Egy vidám, kacagó emberekből álló kavalkád élődött meg a szemem előtt.

És akkor megláttam közöttük.......Ő is futott és nevetett velük. Fiatal volt és egészséges, az arcáról sugárzott a szeretet. Nem vették észre, hogy ott van. Csak én láttam és a kislány, csak mi ketten. Nem akartam elhinni, hogy látom, annyira képtelennek tűnt az egész és csak szólongattam " te vagy, tényleg te vagy?" A többiek ebből semmit nem érzékeltek, mintha más dimenzióba kerültem volna. Nagyon nagy hálát éreztem és bizalmat, mint a halálakor. Megálltunk egymással szemben, az arcunk lassan közeledett egymás felé. A kislány a karomon nagyon örült, ismerte őt, puszit akart adni neki és ahogy hajoltunk előre az arcuk összeért, majd teljesen egymásba olvadt, egy arctalan energiává vált. Megijedtem egy pillanatra, mert csak valaminek - számomra ismeretlen - dolognak  a körvonalát láttam, de hamarosan újra megjelent előttem. Még egyszer belenézett a szemembe, mosolygott és visszament a többiek közé. Ezután már nem láttam sehol.
Az apám és a kislánykori énem már csak az emlékeimben léteznek. Felébredtem......

Ahogy figyelgettem a testi érzeteimet, felidéztem az álombéli képeket, próbáltam megfigyelni a gondolataimat, hogy mit mond nekem ez az egész. Hiányosnak érzékeltem magamat. Egyrészt mintha lenne itt valaki, aki magára maradt, elveszített valamit - valakit, másrészt pedig egy erős, hangsúlyos vágy jelent meg az apám által közvetített öröm, játékosság, önfeledtség, szabadság, elfogadó szeretet, bizalom, boldogság átélése iránt. Megannyi koncepció...

Érdekes felismerés, hogy mennyire kívülről várom ennek a vágynak a beteljesítését. Látom az apám arcáról a mentális képet, a meleg barna szemeit, a tekintetét és arra vágyom, hogy a párom is így nézzen rám. Ilyen elfogadó szeretettel.

Jól megfigyeltem a testemben lévő érzést. Legkönnyebben a síráshoz kapcsolódó "elszoruló" torok és "égő" szem érzetet, könnyek folyását az arcomon tudtam észrevenni. Feltűnt, hogy közben egy emlékképet is nézegetek az apámról. Ücsörögtem ezekkel egy ideig.

Majd kaptam facilitátori segítséget a feltáráshoz: a "ki vagy te apukád tükrében?" kérdés megválaszolásával jutottam közelebb a megértéshez és elfogadáshoz. 
Az, aki szeretve érzi magát és fél ennek az elvesztésétől.

A veszteségtől való félelem volt számomra a legerősebb, a szeretve lenni  identitás elvesztését nem akartam újra átélni.

Innentől teljesen érthetővé vált az elmémnek az a működése, hogy megvédjen engem ettől a fenyegetéstől. Az "énvédő" mechanizmusom. Mindig a kisebb ellenállás, stressz felé megyünk. Sokkal kevésbé stresszes, ha elhiszem, hogy nem vagyok elég jó vagy szerethető, hogy én meg sem érdemlem és ezekre keresem a bizonyítékokat. Amíg nem hiszem el, hogy szeretve vagyok, addig nem félek az elvesztésétől. Valójában ez arra jó nekem, hogy ne kelljen egy sokkal nagyobb félelmet és fájdalmat átélnem.

Ha már így elém jött ez a történet a kíváncsiságom oda vitt, hogy megnézzem mit takar számomra a szeretve vagyok identitás, miből áll össze.
Ez az önvizsgálat egy ránézés, tudatosodás önmagamra, semmit nem változtatok meg, csak megfigyelem mit hittem el magamról.

Nem azt jelenti, hogy ha szétbomlik ez a pozitív azonosulás, akkor soha többé nem fogom magam szeretve érezni. Sokkal inkább szabadabban megélődhet, mert nem fogja az elmém csak bizonyos feltételek teljesülésekor elhinni, hogy szeretve vagyok és azok hiányában, hogy nem vagyok szeretve. Nehéz bemutatni ezt a ránézési folyamatot, amelyben Scott Kiloby Megtalálhatatlan és Szorongás Önvizsgálatai voltak segítségemre.

Egy részlet önmagam facilitálásának folyamatából:
Első lépésben magam elé képzeltem ezt a két szót: "szeretve vagyok."

A "szeretve vagyok" szavakkal és apukám mentális képével együtt jelent meg újra a testi energia, ami torokból indult felfelé egészen a fejem búbjáig és ezzel egyidejűleg lefelé is elindult a mellkasom át, egy erős görcs jelent meg a gyomromban, ami hosszan tartott és lefelé sugárzott a talpamig. Mondhatni a  teljes energetikai rendszeremet, az összes csakrámat érintette. Egészen mostanáig nem éreztem ehhez hasonló érzetet.

• Először csak tapasztaltam az érzetet. Figyeltem milyen. Ha megjelent a szó "apu" és a kép róla, az érzet felerősödött. Amikor nem gondolkodtam róla, nem fűztem hozzá értelmezést és csak önmagában, mint egy energiát figyeltem, csökkent az intenzitása.  Megnéztem, hogy hol van benne konkrét valós fenyegetés? Hogyan tud engem egy érzés fenyegetni? Kerestem és nem találtam. Majd feltettem a kérdést, hogy ez az energia én vagyok-e, aki szeretve van? Erre újra   felbukkant a mentális kép az apuról. Tehát a válasz igen.

• Ekkor magam elé vettem a képet és nézegettem, eleinte nem tudtam úgy nézni, mintha még sose láttam volna. Erősen annak tűnt, aki szeretve van: az apu szeme, a szája, a mosolya. Újra jött hozzá az érzés is.
• Megint figyelgettem a testi energiát, nem akartam megszabadulni tőle csak voltam vele és kerestem a konkrét valós fenyegetést benne. Amikor már láttam, hogy az energia nem én vagyok, újra visszanéztem a képre és ez ment egy darabig, amíg a képhez már nem kapcsolódott semmilyen testi érzet. Kisütődött.
• Közben ránéztem a felbukkanó szavakra, amik a képhez voltak kapcsolódva mint "apu", "mosoly", "tekintet", "öröm", "vidámság", "elfogadás", "szeretetteljes nézés" lassan pásztáztam a betűket és feltettem a kérdést, hogy ezek a betűk és szavak az-e, aki szeretve van? A testem már nem jelzett, tehát nem volt a válaszom. Kerestem úgy is, hogy hol van ezeken a szavakon az a konkrét valós személy, aki szeretve van? Nem volt sehol.
• Megpihentem abban a csendes, nyugodt térben, amit összefüggő energiamezőnek vagy a tudat terének is hívunk.

Ezután megnéztem, hogy hol találom meg a múltamban azt, aki szeretve van?

Jöttek fel emlékképek emberekről, különböző helyzetekről, szavak és testi érzetek, amikre ránéztem egyenként figyelgetve őket. Végül teljesen elcsendesedtem és csak pihentem.

Kíváncsian várom, hogyan fog megélődni ez a jövőben. Mennyire fog ragaszkodni az elmém a megszokott játékához, hogy szeretve lenni márpedig csak így, így és így lehet.

A másik erős vonal ebben a sztoriban annak a felismerése, hogy mennyire vagyok saját magam által szeretve. Mennyire vagyok hálás a testemnek a támogatásért, hogy ennyi ideje velem van . Mennyire tudom azt elfogadni, ami van és nem szembe menni vele.

Csodás ajándékot kaptam magamtól, hogy elmentem arra az előadásra és mindez a felszínre bukkanhatott.

Elég jó anya

Egy elég jó anya...

Akinek van gyermeke már megélhette párszor, hogy felbukkan ez a kérdés különböző helyzetekben , hogy elég jó anya vagyok-e? Bizony velem is előfordult, hogy bűntudatot éreztem, mert elhittem azt a gondolatot, hogy elcseszhetem a gyerekeim életét....és persze jól akartam csinálni az anyaságot.

Először érdemes megnéznem magamban, hogy nekem személy szerint mit jelent a jó anya?

Mit hittem el már gyerekkoromtól fogva erről, mit csinál, és mit nem csinál egy jó anya?

Csak néhány az én hiedelmeim közül....

• mindig lehet rá számítani, meghallgat és segít, önfeláldozóan foglalkozik a gyerekeivel
• olyannak szeret, amilyen vagyok, nem akar megváltoztatni
• megbízhatóan elvégzi a háztartási feladatait otthon és sikeres a munkájában is
• nem kiabál, nem dühös, mindig kedves és megértő, szívesen főz :-)
• nem válik el, harmonikusan él a párjával.....

Itt meg is állhatunk. El lehet képzelni, hogy mekkora feszültség volt bennem, mikor én mégis elváltam két kicsi gyerekkel. Szinte elviselhetetlen volt az érzés, hogy összedőlt a világom, nem valósult meg a boldog családról szóló elképzelésem, és önző módon tönkretettem ezzel a lépéssel a gyerekeim életét. Innentől kezdve extrán féltettem őket, teljesen rájuk telepedtem és az egész életem csak róluk szólt. Ugyanakkor nem tudtam "jól" velük lenni, mert telve voltam feszültséggel, beleragadtam az áldozat szerepbe. Nagyon sok "ítélkezőlapot" töltöttem már ki erre a helyzetre és kérdőjeleztem meg,  így mára kisimult bennem ez a történet.

Most bemutatom egy hiedelmem megvizsgálását, azok kedvéért, akik ismerkednek a  Munkával. Ez az egyszerre egy hiedelem megvizsgálása, általános helyzetben. Azt szoktuk javasolni , hogy konkrét helyzetre töltsük ki az ítélkezőlapot, úgy könnyebb, ehhez egy hat pontból álló nyomtatványt használunk mostanában.

Ha elhiszem, hogy a dolgoknak másképp kellene lenniük, mint, ahogy vannak szenvedek.

Ilyenkor érdemes megfigyelni a stresszt okozó gondolatot: Nem kellett volna elválnom a férjemtől, mert ezzel sérüléseket okoztam a gyerekeimnek. A mondat második felére külön fel lehetne tenni a négy kérdést, mivel ez már nem egy aktív hiedelem most egynek veszem.

1. Igaz ez? Igen, igaznak érzem.

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz? Hát végül is nem tudhatom, hogy mihez fogja ez a tapasztalat hozzásegíteni a gyerekeimet . Tehát nem a válaszom.

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem a gondolatot, hogy nem kellett volna elválnom, miközben a valóság az, hogy megtettem? Szomorú leszek és elkeseredett, félni kezdek, hogy mi lesz a gyerekeimmel., árgus szemekkel figyelem a párjaikat. Dühös vagyok a volt férjemre és magamra főleg, mert nem voltam elég. A torkomban és a mellkasomban érzem ezt az érzést.

Mire jó nekem ez a gondolat? Mit kapok tőle? Mitől óv meg engem? Mit nem kell megtennem, ha elhiszem? Itt megpihenek egy kicsit és várok a saját válaszomra türelmesen, nem a "jól tudom" elmém válaszára vagyok kíváncsi..... Hibáztathatom magamat, nem kell megbocsátanom magamnak a választásomat. Alap identitásom hogy én a hibás vagyok.  Nem kell elengednem a gyerekeket, mert valahogy helyre kell hoznom a hibámat.

Mitől félek, mi történne ha nem tudnám elhinni azt a  gondolatot, hogy nem kellett volna elválnom, és, hogy sérüléseket okoztam a gyerekeimnek? Mintha attól félnék, hogy nem vagyok szerethető önmagamért, erős szégyenérzet kapcsolódik hozzá.

4. Ki vagyok a gondolat nélkül? Hogyan élem az életem? Nyugodtan , bízva hogy minden jól alakul. Örömmel figyelem a gyerekeim életét. Meg tudom engedni nekik a saját megtapasztalásaikat.

Megfordítások:  " Nem kellett volna elválnom a férjemtől, (mert ezzel sérüléseket okoztam a gyerekeimnek.)

Az eredeti gondolatot először az ellenkezőjére fordítom. 3 példát keresek arra, hogy hogyan igaz a megfordítás:

El kellett válnom a férjemtől. 1- Ezt tettem. Ez a valóság. 2- Így lehetett új családom nekem is. 3- Ez indított el az önismeret útján.

A másikra fordítom az eredeti gondolatomat: A férjemnek nem kellett volna elválnia tőlem. 1- Ő akart elválni, nem én. Tehát ez az állítás is van annyira igaz, mint az eredeti. 2- Ő hagyott  magamra az építkezéssel, a gyerekneveléssel kapcsolatban. Már akkor elvált tőlem, amikor még együtt éltünk. 3- Ő választott másik társat magának, nem foglalkoztatta a kapcsolatunk jövője.

Végül magamra fordítom az eredeti gondolatot:

Nekem nem kellett volna elválnom saját magamtól.

1- A gyerekek születésével átmentem anyába és nem foglalkoztam a saját szükségleteimmel.

2- Én hittem el magamról, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha a párom ezt érezteti velem.

3- Nagyon sokszor mondtam igent a házasságomban, amikor valójában nemet szerettem volna.

A megfordításokkal nyitogatjuk egy kicsit az elménket, megláthatjuk, hogy ezek is legalább annyira igazak, mint az eredeti állítás.

A legutolsó megfordítás nagyon erős tud lenni és megláthatom, hogy ebben az esetben számomra sokkal igazabb, hogy magamtól nem kellett volna elválnom, nem a férjemtől.

Függőségem története

Függőségeim / Önvizsgálatok

Mindannyian függünk valamitől. Egyesek különböző szereket használnak, mint például az édesség; cigaretta; alkohol; kávé; különböző ételek, míg mások sokat ülnek a számítógép előtt vagy sokat dolgoznak; sportolnak, megint mások pedig gondolatoktól függenek, amiket kényszeresen ismételgetnek maguknak. Ilyen lehet a le kellene már fogynom gondolat is :-).

Mi is történik itt valójában?

"Sokak számára az unalom szorosan kapcsolódik a függőséghez. Már nagyon korai életkorban elkezdődik. Ha megfigyelsz egy gyerekcsapatot, akik épp unalmas pillanatba kerülnek, melyben nincs mit csinálni, gyakran lázasan kezdik el keresni a következő csinálnivalót, csak hogy betölthessék a jelen pillanat üresség-érzetét. Mindannyian ezzel az örökös üresség-betöltő késztetéssel növünk fel. Sokak számára az élet egy hosszú cselekvéssor, melyet azért végeznek, hogy elkerülhessék a csinálás nélküli létet vagy a csendességet. És ez lehet az emberi fejlődés hajtóereje is sok területen, például a technológia és ipari fejlesztések területét. De a függőségeink mögött is ugyanez a hajtóerő húzódik meg."

 (Scott Kiloby)

Úgy érződik, mintha lenne egy erő, ami oda húz, hogy megegyem, megigyam, megvegyem vagy megtegyem azt a dolgot, ami a függőségem tárgya. Azt érzem nem tudok ellenállni, magával sodor a késztetésem, vagy erőből , önuralommal próbálom megállni... ami néha sikerül, néha nem. Elég gyakran találkozom a bűntudattal, hibáztatom, ostorozom magamat és mondogatom magamnak, hogy abba kellene már hagyni...

Nagyon fontosak a kérdések, amiket feltehetek magamnak, mert azokat megválaszolva válhatok tudatossá ebben a folyamatban. Mi az, amit függőségnek gondolok? Hogyan élődik meg ez a mindennapokban? Mire használom, mit kapok tőle? Miért akarom abbahagyni, mitől félek? Kinek érzékelem magamat a függőségem tükrében, mit mond az rólam?

Mi hiányzik nekem valójában, amikor a "szeremhez" nyúlok?

Amikor kíváncsivá válok a saját válaszaimra, hajlandó vagyok belenézni, akkor ráláthatok a működésemre, megláthatom a mélyben meglévő hiány történeteimet. Észrevehetem, hogy mit hittem el magamról, hogy van itt egy elkülönült valaki, akivel valami baj van.

Ilyenkor szomorú leszek vagy dühös, mindenfélét kezdek érezni a testemben, gombócot a torkomban vagy szívszúrást, esetleg gyomorgörcsöt.

Megtanultam, hogy ezek nem jó érzések és el akarok menekülni előlük. Ennek egyik módja a szerhasználat. Amíg szívom a cigimet, iszom a boromat vagy tömöm magamba az édességet egy pillanatra kikönnyülök ezekből az érzetekből, abbahagyom a folyamatos keresést, önmagam jobbítását, ostorozását, akkor éppen nem hiányzik semmi.

Ha csak egy pillanatra is...nyugtom van ....

Most a saját megtapasztalásomat írom le a cigarettával kapcsolatban.

Régi kapcsolat a miénk. Többször elszakadtunk már egymástól, mindig volt valami apropója az elszakadásnak és az újrakezdésnek is. Egyáltalán nem voltam tudatos ebben a működésben.

Legutóbb akkor kerültem függésbe tőle, amikor beerősödtek a stresszes gondolataim önmagammal kapcsolatban és elhittem, hogy a környezetemben lévő embereknek másképpen kellene bánnia velem, mint ahogyan teszik. Féltem, szorongtam és el akartam menekülni az életem elől. Leginkább az érzés elől, hogy nem vagyok elég jó. Mindenféle elképzelésem volt arra vonatkozóan, hogy kinek mit kellene csinálnia, hogy én jól érezzem magam.

Muszáj volt cigarettát venni és otthon elszívni, mert lecsendesedtem és megnyugodtam tőle.

Addig, amíg szívtam arra figyeltem és egyfajta támogatottságot éreztem közben. Aztán mindig olyan hamar leégett és jött a következő kör az ellenkező irányból, hogy nem egészséges, drága, büdös és abba kellene már hagyni. Ugyanakkor nem haragudtam magamra nagyon, amiért ezt csinálom. Elfogadtam, hogy ez van és nem erőltettem a leszokást.

A stresszes helyzetek meg egyre csak jöttek.....

Először leírtam a gondolatokat egy papírra, hogy lássam egyáltalán miket gondolok azokban a helyzetekben. Majd Byron Katie Munka Módszerével elkezdtem megkérdőjelezni őket. Feltettem a négy kérdést, magamba engedtem a megfordításokat és lassan megmozdultak a "kőbe vésett" sztorik.

Ekkor észrevettem, hogy jutalmazásra is használom a cigit, egy-egy elvégzett és megkönnyebbülést hozó munka után megengedtem magamnak 1-1 szálat.

Egyik történetem magamról, hogy kitartó és kíváncsi vagyok...nem hagytam abba az önvizsgálatot, így napvilágra kerültek a történeteim. Megláttam, hogy miket hittem el magamról és hogyan működtem, amikor igaznak hittem a stresszes gondolataimat. Folyamatosan  jártam a tanfolyamokra és tematikus napokra , összejövetelekre és egyszer csak megérkeztek hozzánk Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai is. Innentől kezdtem igazán kapcsolatba kerülni az érzéseimmel, egy eszközt kaptam a kezembe, amivel egyre mélyebb rétegekbe jutottam magamban és elkezdtek kioldódni az azonosulásaim.

Sokat dolgoztam és dolgozom mind a mai napig magamon egyedül is és facilitátorokkal is. Sok hiány sztorimra néztem már rá, néhányra többször is. Úgy tűnt mintha lenne valaki, aki nem elég jó, nem szerethető, nem fontos, akit nem vesznek figyelembe és még rengeteg más. Koncepciókra néztem rá: jó anya, jó nő, bizalom , siker, szeretet stb. Szorongásokra, félelmekre...fenyegetésekre. A cigarettáról szinte észrevétlenül jöttem le, egyik nap feltűnt, hogy már rég nem gyújtottam rá. Pusztán attól, hogy végeztem az Önvizsgálatokat megtörtént. Azóta sem hiányzik. Ebből is látszik, hogy magát a függőséget a hiány sztorik tartják életben.

Azért nem aggódtam, hogy nem tudom kipróbálni a Függőség Önvizsgálatot, mert volt még nekem a habos sütemény iránti vonzódásom :-). Végigcsináltam az FÖ-t rá és megtanultam kiszúrni a szellemképet, ami felbukkan még mielőtt elindulnék sütit enni. Legtöbbször ez egy mentális kép volt magáról a sütiről és csak azt vettem észre, hogy megjelent egy vágy érzet a testemben és az a gondolat, hogy "úgy ennék egy krémest". Külön-külön ránéztem a szavakra a képre, a testi érzetre és mindenhol a vágyat kerestem, de nem találtam sehol. Mostanában simán ott tudok hagyni egy krémes sütit a tányéron, és azzal sincs bajom ha nagy ritkán megeszem.

A kávé függőségemre viszont már többször csináltam FÖ-t és azt látom, hogy ez egy folyamat, amelyben finoman oldódik ki a sóvárgás. Egyszerűen szeretem az ízét és az illatát. Most ott tartok, hogy mára már csak a reggeli habos kávén van függőség, azt még meg kell innom, hogy jól induljon a napom. Éppen tegnap kezdtem neki harmadjára az önvizsgálatnak és rögtön elő is jött a hiány történet az élet habos oldaláról...Egyik oldalon ott volt a napi rutin, a felelősség, kötelesség, feladatok, amiből segít a kávé kikönnyülni...a másik oldalon megjelentek képek a tengerről, nyugalomról, pihenésről...és sehol nem volt a sóvárgás a kávé után, sőt egyáltalán nem akartam meginni.

Az első alkalom után már nem vettem habot a kávéhoz.

A függőségben nem csak a késztetés, vágy, sóvárgás van jelen, hanem a tiltás is, hogy miért nem szabad vagy nem kellene kávét inni.  A folytatásban ránéztünk erre a tiltásra, nagyon érdekes volt, hogy milyen képek szavak és testi érzetek bukkantak fel és nem találtam a tiltást sehol. Helyette találtam egy késztetést a lázadásra és egy hiányos ént, aki az egész működés hátterében áll. A harmadik alkalommal ezekre fogunk ránézni és nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. G.G.

Párkapcsolati Tanmese

 A „Hiány-Én”-ek Működéséről:

Tivadar és Trixi a metrón ülnek, hazafelé tartanak egy együtt töltött este után. Trixi a frissiben vásárolt könyvébe temetkezik. Tivadar látószögéből csupán annyi látszik a könyv címéből, hogy „Az egészség azon múlik, hogy…” Önelégült mosolyra húzódik a szája; bár nem látja a könyv teljes címét, azt feltételezi, hogy a könyv önfejlesztés témájú, mint mindig. Trixi a szeme sarkából érzékeli az ismerős arckifejezést, de folytatja az olvasást, úgy tesz, mintha nem vette volna észre.

         Pár perce jöttek el a kedvenc éttermükből. Tivadar a szokásos lasagnát fogyasztotta el, hatalmas adag, forró fokhagymás kenyérrel. Trixi pedig majd kidurran, úgy teletömte magát spagettivel. Egy pillanatra abbahagyja az olvasást és elmereng, „Minek ettem meg azt a csokitortát is?” Tivadar közben álmodozni kezd a kedvenc tengerparti nyaralóhelyükről a keleti parton. Mindketten imádják a hely nyugodt és otthonos légkörét, ahol az óceán hullámai megállás nélkül finoman simogatják a partot. Tivadar tisztában van vele, hogy egyhamar nem engedhetik meg maguknak, hogy odautazzanak, hisz épp most vesztette el az állását, 15 év munkaviszony után. Álmodozása aggodalmaskodásba fordul át, hogy hogyan fogják kifizetni a számlákat, és hogyan csökken majd a nyugdíjmegtakarításuk összege.

         Ahogy Trixi szemei visszatalálnak a könyv lapjaira, a következő szavakat pillantják meg: „Sokan egyre nehezebben fogynak le a kor előre haladtával.” Épp ekkor, Tivadar odafordul hozzá, és azt mondja, „Isteni volt a kaja, nem?” Mivel Trixinek beindult a kisebbségi érzése a felpuffadt hasa miatt, hirtelenjében azt válaszolja, „Ezen túl nem ehetünk itt olyan sűrűn, mint szoktunk.” Tivadar persze mindezt személyes története szerint értelmezi, hisz még mindig rosszul érzi magát az állása elvesztése miatt. És akkor ingerülten visszalő, „Mi ez, már megint egy önsegítő könyv, amit majd ismét jól félbehagysz?” Trixi valami teljesen mást vesz ki a férfi szavaiból, mintha azt mondta volna, hogy „Kövér vagy és csúnya, Trixi.” És máris készen áll a válasszal, „Te csak ne foglalkozz az én könyveimmel. Nekem legalább még van munkám, amiből meg tudom venni őket.”

         Ezennel fejest is ugrottak a gyors sértés-váltásba, melyben mindkettőjüknek sikerül a másik leggyengébb pontjait eltalálni. Tíz év házasság után már a kisujjukban van, hogyan nyomják meg a megfelelő gombokat a másikon. Majd pedig mindketten sértett hallgatásba vonulnak, és főnek egymás szavainak a csípős levében. Az est hátralevő részében mindketten újrajátsszák a régi szalagokat a fejükben.

         Lefekvés után Tivadar fejében végtelenített történet folyik a pénzügyi bizonytalanságról és az értéktelenségről. Trixi pedig, fejét a párnára hajtva is még ugyanazt a csesztető hangot hallgatja odabent, amelyik azt mondja neki, hogy csúnya és szerethetetlen. Lesve Tivadarra pillant. „Időnként annyira hideg tud lenni. Hát kihez mentem én hozzá?” Tivadar épp fényévekre jár onnan; észre sem veszi felesége magányos pillantását. Mivel képtelen volt leállítani gyorstüzelésű gondolatait, máris a múltjában utazgat, ahol mindig minden bizonyítékot megtalál az értéktelenségére. Lassan maga alá gyűri a félelem, és magában vádolja Trixit. „Nem érti meg, min megyek keresztül. Nem támogat engem.”

A Központi Hiány-Én

Életünk valamely pontján, gyakran már korai éveinkben, egy hazugságban kezdünk el hinni arra vonatkozóan, kik is vagyunk valójában. És ez a hazugság ragasztó módjára tapad hozzánk, mivel tudattalanul folyamatos ezt ismételgetjük magunknak, ahogy haladunk a felnőttkor felé. Ezt a hazugságot úgy hívom, hogy a „központi hiány-én”. Ez adja önazonosságunk központi részét, melyre aztán az egész saját magunkról szóló mag-történetünk épül. Ennek a történetnek sokféle formája létezik, de általában a „Valami baj van velem” hiedelemnek valamilyen változata. Mindez pedig teljes hazugság, hiszen ez a központi hiány-én NEM IS LÉTEZIK. Mindössze egy GONDOLATCSOMAG. Ennyi. A történet pedig csupán azért tűnik igaznak, mert elhisszük.

         Tivadar értéktelenség-története és Trixi szerethetetlenség-története a központi hiány-én változatai. Amikor ezek a történetek elhívődnek, testi szinten mély érzelmi sebbel fonódnak össze, mely a kapcsolatainkban könnyen aktivizálódik. Legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogy ilyen belső sebbel él. És legtöbbünk annak sincs tudatában, hogy alapvetően hiányosnak, nem megfelelőnek hitte el önmagát. Ez az alaptörténet általában nem kerül ki a teljes tudatosság szintjére. És életünk nagy részét ebből a belső hiány-történetből működve és reagálva éljük, ahelyett, hogy meglátnánk.

         A Tivadar és Trixi között lezajlott „ütésváltások” abszolút hétköznapinak számítanak. Harmonikus kapcsolatra vágyunk, aztán pedig hiányt és konfliktust találunk. Amikor életünk látszólag simán, problémamentesen folyik, központi hiánytörténeteink mélyen szundítanak bennünk. De amikor a megfelelő gombokat a külvilágunk szereplői megnyomják, akkor a történet (és a hozzá tartozó érzelmi seb) sikítva tör a felszínre, úgy, ahogy egy ijedt, összetekeredett kígyó teszi, mely csak arra vár, hogy megvédje magát. És máris beleszippantódunk az önvád és a kétely lefelé húzó örvényébe. Folyamatosan az üss vagy fuss reakciói mozgatnak. Vagy támadunk és védekezünk, vagy pedig elfutunk és elbújunk. Reakcióink gyakorta igen hevesek, mintha az ösztönös harccal vagy meneküléssel a túlélésünk lenne a tét. Nem is csoda, hiszen a legalapvetőbb emberi identitásaink bukkannak felszínre az ilyen kapcsolati harcokban.

         A magban meghúzódó érzelmi sebbel történő szembenézés igen félelmetesnek tűnhet. Még azokban a pillanatokban is, amikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy közelebbről megvizsgáljuk a történetet, mert már annyira vágyunk rá, hogy kiszabadítsuk magunkat a markából, gyakran csak tovább erősítjük azt. Az elménk ott sürgölődik, hogy értelmezze és megértse, mi is történik, és hogy kik is vagyunk másokhoz viszonyítva. A sürgölődést azonban ugyanaz az elme végzi, mely az eredeti története is létrehozta.

         Egy keresőprogram mindig csak ugyanazokat az információkat tudja kiszedni ugyanabból az adatbázisból, akárhányszor kattintunk is rá a keresés gombra. Ehhez hasonlóan, amikor abban a pillanatban keresgélünk az elménkben, amikor valaki épp aktivizálta a történetünket, akkor leginkább egyenesen visszaugrunk a már oly régről ismert gondolati körünkbe. Az elménk újra és újra ugyanarra az ismerős parancssorra konfigurálja magát: „Valami baj van velem.” A hiány-történetünk valami olyasmi, mint egy jó alaposan a földbe beásott kő. Fényesíthetjük vagy elmaszkírozhatjuk a kő földből kilátszó felszínét. A parancssorhoz hozzáadhatunk új információkat, vagy javíthatunk is a történeten terápiával, pozitív megerősítésekkel, vagy más eszközökkel. De amíg a követ nem fordítjuk ki a helyéből teljes egészében, addig az csökönyösen az identitásunkba ágyazódva marad, és életünk során újra meg újra hírt ad magáról az emberi kapcsolatainkban, ilyen vagy olyan formában.

         Nézd csak meg, hogy Tivadar és Trixi milyen automatikus egymásra-kifelé mutogatásba csúsztak bele, amint mindkettejük hiány-énje aktivizálódott. És általában mind ezt tesszük, mert így próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy szembe kelljen néznünk az alap hiány-történetünkhöz tapadt mély érzelmi fájdalommal. Tudattalanul az üss és fuss reakció csapdájába zárjuk magunkat. A sebbel közvetlenül szembenézni túl soknak tűnik. És amennyiben nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő eszközök ahhoz, hogy begyógyítsuk a sebet, akkor könnyebb és biztonságosabb, ha tőle elfelé keresgélünk.

         A központi hiány-énünk egyben vakfolt is. A kifelé mutogatás miatt vakok maradunk a „Valami baj van velem” belső hazugságára. Amíg tőle elfelé mutogatunk, addig nem vagyunk képesek meglátni. Minél kevésbé vagyunk hajlandóak vagy képesek közvetlenül szembenézni a hiány-történetünkkel és a hozzá kapcsolódó érzelmi sebbel, annál inkább kifelé mutogatunk, mert ez óv meg minket az önmagunkba tekintéstől. Így pedig öntudatlanul védelmezzük és tovább tápláljuk ezeket a hiány-identitásokat. Másokat okolunk a fájdalmunkért, ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk mindazért, amit saját magunkról hittünk el. És ráadásként sokszor még önmagunkat is okoljuk mindezért, ami csak még tovább erősíti a „Valami baj van velem” alaptörténetet.

         Ebből a vakfoltból tehát kifelé mutogatunk. A kifelé mutogatás fokozza az érzelmi fájdalmat. A fájdalom fokozza az öntartósítás és önvédelmezés szükségességét. Az öntartósítás és az önvédelmezés pedig további kifelé mutogatást eredményez. Így zárul be ez az önmérgező ördögi kör. És mindezt saját magunkkal műveljük. Ezért is fáj oly nagyon.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)
Forrás: http://onmunka.blogspot.hu/

Mi gyötör éppen?

"Mi az, amivel már jó ideje nem tudsz mit kezdeni, miközben újra és újra előbukkan az életedben? Mi az, amitől annyira tartasz, hogy mindenfélével foglalkozol, csakhogy eltereld róla a figyelmed? Mi az, ami az ellen szól, hogy foglalkozz magaddal, hogy szánj magadra időt és figyelmet?" ( Pákolicz Misi)

Hát lássuk csak......

Gyerekkoromtól fogva találok olyan helyzeteket, ahol azt éltem meg, hogy versenyeznem kellene másokkal és én nem akarok: az iskolában a társaimmal; a családban a testvéremmel; a párkapcsolataimban más nőkkel; aztán a volt férjemmel; a munkámban a kollegákkal. A versenytársak között mindig akadtak "nyomulós" emberek, akik megmutatták mennyire hadilábon is állok én ezzel. Kirakva magam elé a helyzeteket, mind ugyanazt mondja rólam. 

Miért kellene versenyezni? Elismerést, figyelmet és szeretetet kapnék tőle, értékességet.  

Ezek az én hiányaim, amiknek a létezésében sokáig hittem. Az elmének az a dolga, hogy bebizonyítsa, amiben hiszel. Ilyen formán én voltam az, akit nem ismernek el, aki nem kap figyelmet és szeretetet, aki nem fontos és persze nem is értékes, nem elég jó. 

Nagyon sokat oldódtak ezek az azonosulásaim mégis egy ponton újra bekapcsol valami.

A Valóság annyira kedves hozzám, hogy folyton elém teszi a nyomulós, versengő embereket, hogy belenézzek már végre mi a baj a nyomulással, toszulással, tülekedéssel.

Itt egy konkrét helyzet:

1. A helyzet: csöng a telefon...felveszem. "X.Y. vagyok a Z. cégtől"......... és csak mondja, mondja.....ilyen kedvező ajánlat, meg olyan szuper díjcsomag. 

Nem kérdezi, hogy alkalmas-e, egyáltalán meg akarom-e hallgatni...........csak nyomul.

2. Mi a bajom ezzel? Mindenféle testi érzeteim vannak, gyomrom görcsben, dühös vagyok, zaklatásnak élem meg és azt gondolom nem vesznek figyelembe. Annyira ellenállok a nyomulós stílusnak, hogy meg sem hallom miről beszél. Én magam képtelen vagyok ilyen munkát végezni, amiről az a történetem, hogy gátlástalanul át kell gázolni másokon, figyelmen kívül hagyva őket,  vagy versengenem kell, hogy minél több ügyfelem legyen.

3. Milyen lennék akkor? Ha én is ezt csinálnám, akkor önző, gátlástalan, agresszív, erőszakos, öntelt, figyelmetlen, nulla empatikus készségű lennék. Vagyis nagyon, nagyon nem szerethető az én értelmezésemben.

4. Mi a félelmetes ebben, hol van a fenyegetés? Azon túl, hogy nem fognak szeretni még kerülni is fognak és egyedül maradok. A legnagyobb fenyegetés ott van, hogy én is utálni és megvetni fogom magamat, amiért ilyen vagyok. Mit is próbálok itt elkerülni?

A szégyen érzetet.

5. Milyen kényszer vagy késztetés jelenik meg? Van egy erőteljes késztetésem az ellenállásra és a menekülésre. Tiltás jelenik meg a nyomulással és versenyzéssel kapcsolatban.

Mit lehet itt tenni?....

·                    Első lépésben - megítélve a telefonálót (leírom mit gondolok róla) - ráláthatok a kitagadott, árnyék részeimre, amikről azt hittem el, hogy azok rosszak. 

Ezeket nemcsak másokban, magamban is elítélem.

Ezt követően, második lépésben megnézhetem, hogyan vagyok én - miközben minden erőmmel próbálom elkerülni - pontosan ugyanolyan önző ebben a helyzetben: pl. annak érdekében, hogy ne legyen rólam rossz véleménnyel végighallgatom, megfosztva őt a tiszta kommunikációmtól és attól is, hogy ne kelljen végigmondania az ajánlatát. Közben pedig elég gátlástalanul és agresszívan szidom magamban, nem figyelve arra, amit mond. Még öntelt is vagyok, mert tudni vélem, hogy ő milyen. Nulla empatikus készségű pedig azért vagyok, mert önző módon a dühömmel vagyok elfoglalva és nem jut eszembe, hogy neki ez a munkája, ebből él és ezt kell csinálnia. Simán elhiszem, amit gondolok róla és nem vagyok nyitott arra, hogy  benne mi zajlódhat.

Harmadik lépésben magamba integrálom (befogadom) ezeket a tulajdonságokat úgy, hogy  megnézem miért jó nekem és másoknak, hogyha én is ilyen vagyok. Nekem most ez nagy lehetőség, hogy megfigyeljem az ide kapcsolódó testi energiákat...a hozzájuk kapcsolódó gondolatokkal együtt. A másiknak azért lehet jó, ha én - tételezzük fel- önző és öntelt módon, nem figyelve rá, nem törődve a lelkivilágával, agresszívan kommunikálok vele, mert ki tudja talán már csak ennyi kell neki, hogy maga mögött hagyjon egy olyan munkát, amit nem  is szeret. Nem tudhatom mi a jó neki, mire van éppen szüksége.

 Meg is fordíthatom ezeket a tulajdonságokat pont az ellenkezőjére is pl. önző - önzetlen és megnézhetem hogyan igaz az, hogy a telefonáló önzetlen volt velem. Nem tartotta meg az információt magának, meg akarta osztani velem a kedvezményes lehetőséget. :-)

·                    Byron Katie Munka módszerét alkalmazva megvizsgálhatom a stresszes gondolataimat is, hogy "versenyeznem kellene" és "engem nem vesznek figyelembe".

Igaz ez? Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz? Hogyan reagálok, ha elhiszem ezt a gondolatot? Ki lennék a gondolat nélkül? A négy kérdésen és a megfordításokon áteresztve ezt a hiedelmet, nyitogathatom egy kicsit az elmémet.

Mostanában leginkább Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait használom, mert nagyon hatékonynak tapasztalom magamon. Nagyon fontos része a megpihenés, a lelassulás, a testi érzetekre, érzelmekre való odafigyelés és a szándék vagy kíváncsiság, hogy a menekülés helyett rá akarjak nézni ezekre az érzetekre,  hogy milyen gondolatok (képek,szavak) jönnek hozzá.

A fenti példánál maradva:

·                    Az Élő Önvizsgálatok közül a Szorongás Önvizsgálattal érdemes arra ránézni, hogy hol van a konkrét valós fenyegetés ebben a helyzetben, amiért nem teszem le a telefont és nem kommunikálok tisztán? Mi a legrosszabb, ami történhet ? Hol van az a fenyegetés, hogy nem fognak szeretni? Belenézhetek abba is, hogy hol a veszély a versengésben?

·                    A Függőség Önvizsgálattal kényszeres gondolatokra is rá lehet nézni. Itt például érződik egy erőteljes Tiltás a versenyzésen, a nyomuláson. Nem versenyezhetek, nem nyomulhatok. Kényszeresen távol tartom magam az ilyen helyzetektől. Meg lehet figyelni ezt az energiát, ami automatán bekapcsol és már csak azt veszem észre, hogy eliszkolok...Már a fentiekben is jól lehetett látni, hogy egy "központi" hiány történet van a háttérben. Mintha lenne egy jól elkülönült valaki, aki nem szerethető.

·                    A Megtalálhatatlan Önvizsgálattal lehet keresni ezt a hiányt szenvedő ént és a másikat is, akit nem vesznek figyelembe, na meg a harmadikat, akit nem ismernek el.

Továbbá rá lehet nézni a koncepciókra is, mint "nyomulós" stílus; zaklatás; önzőség; figyelmetlenség; gátlástalanság; agresszivitás-erőszak; önteltség; empátia; értékesség; figyelem; elismerés; szeretet. 

Ezekről mindannyian mást és mást hittünk el.

Lehet, hogy kimaradt valami, de ebből is látszik, hogy egyetlen helyzet mennyi mindent hoz felszínre.

Ez ne tántorítson el senkit, mert én tényleg örülök az önvizsgálási lehetőségeknek, ugyanis azt érzem, hogy tehetek valamit önmagamért.