A szenvedésen való átlátásról

Fiona Robertson Senior Élő Önvizsgálatok facilitátor írása.

Leegyszerűsítem a mondókámat, íme a lényeg:

Isten próbál neked eladni valamit, de te nem akarod azt megvenni.
A szenvedésed ennyi: fantasztikus alkudozásod, mániákus siránkozásod az ár fölött. /Hafiz/

Szenvedtem. Sokat. Úgy érződött, mintha az én szenvedésem mélyebb, behatóbb és hosszabban tartóbb lenne, mint bárki másé. Emlékszem, hogy egy csoportos összejövetelen ültem évekkel ezelőtt, hallgatva, ahogy az egyik résztvevő egy kollégájával való problémájáról beszél. Lenézés és irigység egyfajta keverékét éreztem, meg voltam döbbenve, hogy ez a legnehezebb dolog az életében. Próbálj meg kíntól szenvedni és pániktól gyötrődve élni, úgy érezve, hogy bármelyik pillanatban meghalhatsz. Hosszú időt, sok energiát töltöttem azzal a próbálkozással, hogy módszereket találjak a szenvedésem enyhítésére, hogy megtaláljam a tartós megoldást, ami végül pontot tehet a szenvedés végére. Szükségtelen mondani, hogy sikertelen voltam ebben a keresésben.

Azt feltételeztem, ahhoz, hogy megkönnyebbüljek a szenvedéstől, minden kellemetlen érzést és zavaró gondolatot meg kell semmisítenem. Nem tűnt fel, hogy a szenvedés talán inkább annak az eredménye, amilyen módon néztem, ami éppen történik, mintsem maguknak a történéseknek. Mikor spirituális tanításokra találtam, úgy tűnt, hogy a szenvedésem csak tovább fokozódik. Az az elképzelés, hogy el kellene fogadnom, át kellene ölelnem azt, ami történt, a nem megfelelőség egy másik rétegét adta hozzá a zűrzavarhoz, amit csak tetézett az az elképzelés, hogy talán a gondolataim azok, amelyek magát a szenvedést létrehozták.

A szenvedő identitásom – én vagyok az egyetlen, aki szenved – sosem került megkérdőjelezésre, amíg el nem kezdtem vizsgálni azt közelebbről az Élő Önvizsgálatok segítségével. Természetesen szenvedtem (ez volt az alap feltételezésem), és minden bizonyítékom megvolt – gondolatok, emlékek és heves érzelmek – hogy ezt a feltételezést támogassák. Habár, amikor elkezdtem ránézni külön azok minden alkotóelemére, ahogy tesszük, amikor önvizsgálatot végzünk, nyilvánvalóvá vált, hogy a szenvedő nem volt olyan szilárd vagy valós, ahogy azt addig hittem és érzékeltem. Megvizsgáltam a szavakat: "Szenvedek. Ez nagyon fáj. Én vagyok az egyetlen, aki nemkívánatos." Végtelen folyama a gondolatoknak, mindegyik bizonygatva a feltételezésem igazságát. Elkezdtem látni, hogy a gondolatok önmagukban nem jelentenek szenvedést. Aztán jöttek a képek: emlékek, képek a jövőről, az elme fantáziálása, néhány közülük mélyen fájdalmas, természetesen. Amit észrevettem, az volt, hogy 

a szenvedés a szavak, képek és érzések összetapadásából származott, (amit Scott Kiloby tépőzárhatásnak nevez) nem egyszerűen egyetlen alkotórészből. Amikor képes voltam arra, hogy minden képre egyenként, önmagában ránézzek, hogy igazán felfedezzem, láttam, hogy a képnek önmagában nem volt jelentősége számomra. Azt is elkezdtem látni, hogy a képek vagy emlékek jelenléte valójában nem jelentett szenvedést.

A legnagyobb felfedezés számomra akkor jött, amikor képes voltam érezni érzelmeket és érzeteket anélkül, hogy szavak és képek tapadtak hozzájuk. 

Mindig biztosra vettem, hogy azok az érzések voltak a szenvedés. Lecsupaszítva a gondolattársításokat, a jelentés rétegeit, kiderült, hogy még a heves érzelmek is elviselhetőek voltak. Mi több, azok néha kellemessé vagy legalábbis semlegessé váltak. Energia, mely keresztülhalad a testen, és végre átérzésre kerül. Megkülönböztethetetlen az élet élőségétől, és soha többé semmilyen módon nem tud negatívként érzékelődni. Felfedeztem a lélegzetelállító, tökéletes szépséget a szomorúságban, a félelem ártatlanságát, a mélységes haragot lecsupaszítva a fogalmi tartalmaitól.

Újra és újra megtapasztalva az önvizsgálat folyamatát, a mögöttes hiedelem, hogy valami baj volt azzal, ahogy éreztem, a "nem kellene így éreznem" érzete elkezdett megfogyatkozni. A szenvedés, ahogy Hafiz rámutatott, nem magából az életből jön, hanem ahogyan csűrjük-csavarjuk azt.

Minél jobban siránkozunk: Ennek nem kellene megtörténnie, annál inkább szenvedünk.

Azáltal, hogy a tapasztalataink minden egyes elemére szelíden, kíváncsian és bátorsággal ránézünk, találkozva mindegyikkel úgy, ahogy éppen van, felfedjük a szenvedés történetét, és azt, aki szenved, sehol sem találjuk meg.

Valamikor azt hittem, hogy a szenvedésem akkor fejeződne végre be, ha az érzelmeim és a gondolataim valahogyan varázslatos módon átváltoznának az ellentéteikbe.

Elbűvölő felfedezni, hogy a szenvedés vége ugyanazokban az érzésekben és gondolatokban nyugszik, pontosan úgy, ahogy azok éppen vannak.

Az életem folytatódik, ahogy korábban, az érzelmeim és gondolataim jönnek és mennek, ahogyan teszik, és mégis, amit egykor szenvedésnek tekintettem, az ma életteli, eleven, értékes és sokkal kevésbé súlyos, mint amilyennek tűnt.

Fordította: Schmotzer Katalin

Függőségem története

Függőségeim / Önvizsgálatok

Mindannyian függünk valamitől. Egyesek különböző szereket használnak, mint például az édesség; cigaretta; alkohol; kávé; különböző ételek, míg mások sokat ülnek a számítógép előtt vagy sokat dolgoznak; sportolnak, megint mások pedig gondolatoktól függenek, amiket kényszeresen ismételgetnek maguknak. Ilyen lehet a le kellene már fogynom gondolat is :-).

Mi is történik itt valójában?

"Sokak számára az unalom szorosan kapcsolódik a függőséghez. Már nagyon korai életkorban elkezdődik. Ha megfigyelsz egy gyerekcsapatot, akik épp unalmas pillanatba kerülnek, melyben nincs mit csinálni, gyakran lázasan kezdik el keresni a következő csinálnivalót, csak hogy betölthessék a jelen pillanat üresség-érzetét. Mindannyian ezzel az örökös üresség-betöltő késztetéssel növünk fel. Sokak számára az élet egy hosszú cselekvéssor, melyet azért végeznek, hogy elkerülhessék a csinálás nélküli létet vagy a csendességet. És ez lehet az emberi fejlődés hajtóereje is sok területen, például a technológia és ipari fejlesztések területét. De a függőségeink mögött is ugyanez a hajtóerő húzódik meg."

 (Scott Kiloby)

Úgy érződik, mintha lenne egy erő, ami oda húz, hogy megegyem, megigyam, megvegyem vagy megtegyem azt a dolgot, ami a függőségem tárgya. Azt érzem nem tudok ellenállni, magával sodor a késztetésem, vagy erőből , önuralommal próbálom megállni... ami néha sikerül, néha nem. Elég gyakran találkozom a bűntudattal, hibáztatom, ostorozom magamat és mondogatom magamnak, hogy abba kellene már hagyni...

Nagyon fontosak a kérdések, amiket feltehetek magamnak, mert azokat megválaszolva válhatok tudatossá ebben a folyamatban. Mi az, amit függőségnek gondolok? Hogyan élődik meg ez a mindennapokban? Mire használom, mit kapok tőle? Miért akarom abbahagyni, mitől félek? Kinek érzékelem magamat a függőségem tükrében, mit mond az rólam?

Mi hiányzik nekem valójában, amikor a "szeremhez" nyúlok?

Amikor kíváncsivá válok a saját válaszaimra, hajlandó vagyok belenézni, akkor ráláthatok a működésemre, megláthatom a mélyben meglévő hiány történeteimet. Észrevehetem, hogy mit hittem el magamról, hogy van itt egy elkülönült valaki, akivel valami baj van.

Ilyenkor szomorú leszek vagy dühös, mindenfélét kezdek érezni a testemben, gombócot a torkomban vagy szívszúrást, esetleg gyomorgörcsöt.

Megtanultam, hogy ezek nem jó érzések és el akarok menekülni előlük. Ennek egyik módja a szerhasználat. Amíg szívom a cigimet, iszom a boromat vagy tömöm magamba az édességet egy pillanatra kikönnyülök ezekből az érzetekből, abbahagyom a folyamatos keresést, önmagam jobbítását, ostorozását, akkor éppen nem hiányzik semmi.

Ha csak egy pillanatra is...nyugtom van ....

Most a saját megtapasztalásomat írom le a cigarettával kapcsolatban.

Régi kapcsolat a miénk. Többször elszakadtunk már egymástól, mindig volt valami apropója az elszakadásnak és az újrakezdésnek is. Egyáltalán nem voltam tudatos ebben a működésben.

Legutóbb akkor kerültem függésbe tőle, amikor beerősödtek a stresszes gondolataim önmagammal kapcsolatban és elhittem, hogy a környezetemben lévő embereknek másképpen kellene bánnia velem, mint ahogyan teszik. Féltem, szorongtam és el akartam menekülni az életem elől. Leginkább az érzés elől, hogy nem vagyok elég jó. Mindenféle elképzelésem volt arra vonatkozóan, hogy kinek mit kellene csinálnia, hogy én jól érezzem magam.

Muszáj volt cigarettát venni és otthon elszívni, mert lecsendesedtem és megnyugodtam tőle.

Addig, amíg szívtam arra figyeltem és egyfajta támogatottságot éreztem közben. Aztán mindig olyan hamar leégett és jött a következő kör az ellenkező irányból, hogy nem egészséges, drága, büdös és abba kellene már hagyni. Ugyanakkor nem haragudtam magamra nagyon, amiért ezt csinálom. Elfogadtam, hogy ez van és nem erőltettem a leszokást.

A stresszes helyzetek meg egyre csak jöttek.....

Először leírtam a gondolatokat egy papírra, hogy lássam egyáltalán miket gondolok azokban a helyzetekben. Majd Byron Katie Munka Módszerével elkezdtem megkérdőjelezni őket. Feltettem a négy kérdést, magamba engedtem a megfordításokat és lassan megmozdultak a "kőbe vésett" sztorik.

Ekkor észrevettem, hogy jutalmazásra is használom a cigit, egy-egy elvégzett és megkönnyebbülést hozó munka után megengedtem magamnak 1-1 szálat.

Egyik történetem magamról, hogy kitartó és kíváncsi vagyok...nem hagytam abba az önvizsgálatot, így napvilágra kerültek a történeteim. Megláttam, hogy miket hittem el magamról és hogyan működtem, amikor igaznak hittem a stresszes gondolataimat. Folyamatosan  jártam a tanfolyamokra és tematikus napokra , összejövetelekre és egyszer csak megérkeztek hozzánk Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai is. Innentől kezdtem igazán kapcsolatba kerülni az érzéseimmel, egy eszközt kaptam a kezembe, amivel egyre mélyebb rétegekbe jutottam magamban és elkezdtek kioldódni az azonosulásaim.

Sokat dolgoztam és dolgozom mind a mai napig magamon egyedül is és facilitátorokkal is. Sok hiány sztorimra néztem már rá, néhányra többször is. Úgy tűnt mintha lenne valaki, aki nem elég jó, nem szerethető, nem fontos, akit nem vesznek figyelembe és még rengeteg más. Koncepciókra néztem rá: jó anya, jó nő, bizalom , siker, szeretet stb. Szorongásokra, félelmekre...fenyegetésekre. A cigarettáról szinte észrevétlenül jöttem le, egyik nap feltűnt, hogy már rég nem gyújtottam rá. Pusztán attól, hogy végeztem az Önvizsgálatokat megtörtént. Azóta sem hiányzik. Ebből is látszik, hogy magát a függőséget a hiány sztorik tartják életben.

Azért nem aggódtam, hogy nem tudom kipróbálni a Függőség Önvizsgálatot, mert volt még nekem a habos sütemény iránti vonzódásom :-). Végigcsináltam az FÖ-t rá és megtanultam kiszúrni a szellemképet, ami felbukkan még mielőtt elindulnék sütit enni. Legtöbbször ez egy mentális kép volt magáról a sütiről és csak azt vettem észre, hogy megjelent egy vágy érzet a testemben és az a gondolat, hogy "úgy ennék egy krémest". Külön-külön ránéztem a szavakra a képre, a testi érzetre és mindenhol a vágyat kerestem, de nem találtam sehol. Mostanában simán ott tudok hagyni egy krémes sütit a tányéron, és azzal sincs bajom ha nagy ritkán megeszem.

A kávé függőségemre viszont már többször csináltam FÖ-t és azt látom, hogy ez egy folyamat, amelyben finoman oldódik ki a sóvárgás. Egyszerűen szeretem az ízét és az illatát. Most ott tartok, hogy mára már csak a reggeli habos kávén van függőség, azt még meg kell innom, hogy jól induljon a napom. Éppen tegnap kezdtem neki harmadjára az önvizsgálatnak és rögtön elő is jött a hiány történet az élet habos oldaláról...Egyik oldalon ott volt a napi rutin, a felelősség, kötelesség, feladatok, amiből segít a kávé kikönnyülni...a másik oldalon megjelentek képek a tengerről, nyugalomról, pihenésről...és sehol nem volt a sóvárgás a kávé után, sőt egyáltalán nem akartam meginni.

Az első alkalom után már nem vettem habot a kávéhoz.

A függőségben nem csak a késztetés, vágy, sóvárgás van jelen, hanem a tiltás is, hogy miért nem szabad vagy nem kellene kávét inni.  A folytatásban ránéztünk erre a tiltásra, nagyon érdekes volt, hogy milyen képek szavak és testi érzetek bukkantak fel és nem találtam a tiltást sehol. Helyette találtam egy késztetést a lázadásra és egy hiányos ént, aki az egész működés hátterében áll. A harmadik alkalommal ezekre fogunk ránézni és nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. G.G.