Szeretve lenni

Álmomban újra láttalak.........

Tegnap dr. Buda László orvos, pszichiáter, a "Mit üzen a tested?" című könyv szerzőjének, a SzomatoDráma módszer megalkotójának előadásán jártam.

Szimpatikus, közvetlen, jó humorú jelzők jutnak eszembe róla, ahogy visszaemlékszem a megjelenésére és előadásmódjára. Beszélt az emberek betegségekhez, saját testükhöz való viszonyáról, önszeretetről és öngyűlöletről, saját megtapasztalásairól, munkájáról. Megemlített néhány érdekes esetet és azokon keresztül rávilágított a test és lélek kapcsolatára.

Magáról a módszerről nagyon kevés szó esett, mégis az előadás első felében említette, hogy már elhunyt hozzátartozókkal is lehet dolgozni egy ülésen pl. a másik székbe "leültetjük" a halott édesapát és beszélgethetünk vele. Olyan dolgokat is elmondhatunk, amire életében nem került sor. Aztán az apa is elmondja, hogy pl. " kislányom nagyon szeretlek, büszke vagyok rád és éld az életed, ahogy jónak látod" Ezt a részt fontosnak tartottam itt megemlíteni bevezetőül, mert ennek következményekén megjelent egy érzet a testemben, a torkomnál és a szememnél, aminek külső megjelenési formája: nyílt színi könnyezés lett.

Tél volt, vakító fehéren világított a hó az udvaron. A családtagjaim felnőttként önfeledten játszottak, fociztak egymással. Én kívül álltam, karomon egy kicsi lánnyal és mosolyogva figyeltem őket. Egy vidám, kacagó emberekből álló kavalkád élődött meg a szemem előtt.

És akkor megláttam közöttük.......Ő is futott és nevetett velük. Fiatal volt és egészséges, az arcáról sugárzott a szeretet. Nem vették észre, hogy ott van. Csak én láttam és a kislány, csak mi ketten. Nem akartam elhinni, hogy látom, annyira képtelennek tűnt az egész és csak szólongattam " te vagy, tényleg te vagy?" A többiek ebből semmit nem érzékeltek, mintha más dimenzióba kerültem volna. Nagyon nagy hálát éreztem és bizalmat, mint a halálakor. Megálltunk egymással szemben, az arcunk lassan közeledett egymás felé. A kislány a karomon nagyon örült, ismerte őt, puszit akart adni neki és ahogy hajoltunk előre az arcuk összeért, majd teljesen egymásba olvadt, egy arctalan energiává vált. Megijedtem egy pillanatra, mert csak valaminek - számomra ismeretlen - dolognak  a körvonalát láttam, de hamarosan újra megjelent előttem. Még egyszer belenézett a szemembe, mosolygott és visszament a többiek közé. Ezután már nem láttam sehol.
Az apám és a kislánykori énem már csak az emlékeimben léteznek. Felébredtem......

Ahogy figyelgettem a testi érzeteimet, felidéztem az álombéli képeket, próbáltam megfigyelni a gondolataimat, hogy mit mond nekem ez az egész. Hiányosnak érzékeltem magamat. Egyrészt mintha lenne itt valaki, aki magára maradt, elveszített valamit - valakit, másrészt pedig egy erős, hangsúlyos vágy jelent meg az apám által közvetített öröm, játékosság, önfeledtség, szabadság, elfogadó szeretet, bizalom, boldogság átélése iránt. Megannyi koncepció...

Érdekes felismerés, hogy mennyire kívülről várom ennek a vágynak a beteljesítését. Látom az apám arcáról a mentális képet, a meleg barna szemeit, a tekintetét és arra vágyom, hogy a párom is így nézzen rám. Ilyen elfogadó szeretettel.

Jól megfigyeltem a testemben lévő érzést. Legkönnyebben a síráshoz kapcsolódó "elszoruló" torok és "égő" szem érzetet, könnyek folyását az arcomon tudtam észrevenni. Feltűnt, hogy közben egy emlékképet is nézegetek az apámról. Ücsörögtem ezekkel egy ideig.

Majd kaptam facilitátori segítséget a feltáráshoz: a "ki vagy te apukád tükrében?" kérdés megválaszolásával jutottam közelebb a megértéshez és elfogadáshoz. 
Az, aki szeretve érzi magát és fél ennek az elvesztésétől.

A veszteségtől való félelem volt számomra a legerősebb, a szeretve lenni  identitás elvesztését nem akartam újra átélni.

Innentől teljesen érthetővé vált az elmémnek az a működése, hogy megvédjen engem ettől a fenyegetéstől. Az "énvédő" mechanizmusom. Mindig a kisebb ellenállás, stressz felé megyünk. Sokkal kevésbé stresszes, ha elhiszem, hogy nem vagyok elég jó vagy szerethető, hogy én meg sem érdemlem és ezekre keresem a bizonyítékokat. Amíg nem hiszem el, hogy szeretve vagyok, addig nem félek az elvesztésétől. Valójában ez arra jó nekem, hogy ne kelljen egy sokkal nagyobb félelmet és fájdalmat átélnem.

Ha már így elém jött ez a történet a kíváncsiságom oda vitt, hogy megnézzem mit takar számomra a szeretve vagyok identitás, miből áll össze.
Ez az önvizsgálat egy ránézés, tudatosodás önmagamra, semmit nem változtatok meg, csak megfigyelem mit hittem el magamról.

Nem azt jelenti, hogy ha szétbomlik ez a pozitív azonosulás, akkor soha többé nem fogom magam szeretve érezni. Sokkal inkább szabadabban megélődhet, mert nem fogja az elmém csak bizonyos feltételek teljesülésekor elhinni, hogy szeretve vagyok és azok hiányában, hogy nem vagyok szeretve. Nehéz bemutatni ezt a ránézési folyamatot, amelyben Scott Kiloby Megtalálhatatlan és Szorongás Önvizsgálatai voltak segítségemre.

Egy részlet önmagam facilitálásának folyamatából:
Első lépésben magam elé képzeltem ezt a két szót: "szeretve vagyok."

A "szeretve vagyok" szavakkal és apukám mentális képével együtt jelent meg újra a testi energia, ami torokból indult felfelé egészen a fejem búbjáig és ezzel egyidejűleg lefelé is elindult a mellkasom át, egy erős görcs jelent meg a gyomromban, ami hosszan tartott és lefelé sugárzott a talpamig. Mondhatni a  teljes energetikai rendszeremet, az összes csakrámat érintette. Egészen mostanáig nem éreztem ehhez hasonló érzetet.

• Először csak tapasztaltam az érzetet. Figyeltem milyen. Ha megjelent a szó "apu" és a kép róla, az érzet felerősödött. Amikor nem gondolkodtam róla, nem fűztem hozzá értelmezést és csak önmagában, mint egy energiát figyeltem, csökkent az intenzitása.  Megnéztem, hogy hol van benne konkrét valós fenyegetés? Hogyan tud engem egy érzés fenyegetni? Kerestem és nem találtam. Majd feltettem a kérdést, hogy ez az energia én vagyok-e, aki szeretve van? Erre újra   felbukkant a mentális kép az apuról. Tehát a válasz igen.

• Ekkor magam elé vettem a képet és nézegettem, eleinte nem tudtam úgy nézni, mintha még sose láttam volna. Erősen annak tűnt, aki szeretve van: az apu szeme, a szája, a mosolya. Újra jött hozzá az érzés is.
• Megint figyelgettem a testi energiát, nem akartam megszabadulni tőle csak voltam vele és kerestem a konkrét valós fenyegetést benne. Amikor már láttam, hogy az energia nem én vagyok, újra visszanéztem a képre és ez ment egy darabig, amíg a képhez már nem kapcsolódott semmilyen testi érzet. Kisütődött.
• Közben ránéztem a felbukkanó szavakra, amik a képhez voltak kapcsolódva mint "apu", "mosoly", "tekintet", "öröm", "vidámság", "elfogadás", "szeretetteljes nézés" lassan pásztáztam a betűket és feltettem a kérdést, hogy ezek a betűk és szavak az-e, aki szeretve van? A testem már nem jelzett, tehát nem volt a válaszom. Kerestem úgy is, hogy hol van ezeken a szavakon az a konkrét valós személy, aki szeretve van? Nem volt sehol.
• Megpihentem abban a csendes, nyugodt térben, amit összefüggő energiamezőnek vagy a tudat terének is hívunk.

Ezután megnéztem, hogy hol találom meg a múltamban azt, aki szeretve van?

Jöttek fel emlékképek emberekről, különböző helyzetekről, szavak és testi érzetek, amikre ránéztem egyenként figyelgetve őket. Végül teljesen elcsendesedtem és csak pihentem.

Kíváncsian várom, hogyan fog megélődni ez a jövőben. Mennyire fog ragaszkodni az elmém a megszokott játékához, hogy szeretve lenni márpedig csak így, így és így lehet.

A másik erős vonal ebben a sztoriban annak a felismerése, hogy mennyire vagyok saját magam által szeretve. Mennyire vagyok hálás a testemnek a támogatásért, hogy ennyi ideje velem van . Mennyire tudom azt elfogadni, ami van és nem szembe menni vele.

Csodás ajándékot kaptam magamtól, hogy elmentem arra az előadásra és mindez a felszínre bukkanhatott.