A szenvedésen való átlátásról

Fiona Robertson Senior Élő Önvizsgálatok facilitátor írása.

Leegyszerűsítem a mondókámat, íme a lényeg:

Isten próbál neked eladni valamit, de te nem akarod azt megvenni.
A szenvedésed ennyi: fantasztikus alkudozásod, mániákus siránkozásod az ár fölött. /Hafiz/

Szenvedtem. Sokat. Úgy érződött, mintha az én szenvedésem mélyebb, behatóbb és hosszabban tartóbb lenne, mint bárki másé. Emlékszem, hogy egy csoportos összejövetelen ültem évekkel ezelőtt, hallgatva, ahogy az egyik résztvevő egy kollégájával való problémájáról beszél. Lenézés és irigység egyfajta keverékét éreztem, meg voltam döbbenve, hogy ez a legnehezebb dolog az életében. Próbálj meg kíntól szenvedni és pániktól gyötrődve élni, úgy érezve, hogy bármelyik pillanatban meghalhatsz. Hosszú időt, sok energiát töltöttem azzal a próbálkozással, hogy módszereket találjak a szenvedésem enyhítésére, hogy megtaláljam a tartós megoldást, ami végül pontot tehet a szenvedés végére. Szükségtelen mondani, hogy sikertelen voltam ebben a keresésben.

Azt feltételeztem, ahhoz, hogy megkönnyebbüljek a szenvedéstől, minden kellemetlen érzést és zavaró gondolatot meg kell semmisítenem. Nem tűnt fel, hogy a szenvedés talán inkább annak az eredménye, amilyen módon néztem, ami éppen történik, mintsem maguknak a történéseknek. Mikor spirituális tanításokra találtam, úgy tűnt, hogy a szenvedésem csak tovább fokozódik. Az az elképzelés, hogy el kellene fogadnom, át kellene ölelnem azt, ami történt, a nem megfelelőség egy másik rétegét adta hozzá a zűrzavarhoz, amit csak tetézett az az elképzelés, hogy talán a gondolataim azok, amelyek magát a szenvedést létrehozták.

A szenvedő identitásom – én vagyok az egyetlen, aki szenved – sosem került megkérdőjelezésre, amíg el nem kezdtem vizsgálni azt közelebbről az Élő Önvizsgálatok segítségével. Természetesen szenvedtem (ez volt az alap feltételezésem), és minden bizonyítékom megvolt – gondolatok, emlékek és heves érzelmek – hogy ezt a feltételezést támogassák. Habár, amikor elkezdtem ránézni külön azok minden alkotóelemére, ahogy tesszük, amikor önvizsgálatot végzünk, nyilvánvalóvá vált, hogy a szenvedő nem volt olyan szilárd vagy valós, ahogy azt addig hittem és érzékeltem. Megvizsgáltam a szavakat: "Szenvedek. Ez nagyon fáj. Én vagyok az egyetlen, aki nemkívánatos." Végtelen folyama a gondolatoknak, mindegyik bizonygatva a feltételezésem igazságát. Elkezdtem látni, hogy a gondolatok önmagukban nem jelentenek szenvedést. Aztán jöttek a képek: emlékek, képek a jövőről, az elme fantáziálása, néhány közülük mélyen fájdalmas, természetesen. Amit észrevettem, az volt, hogy 

a szenvedés a szavak, képek és érzések összetapadásából származott, (amit Scott Kiloby tépőzárhatásnak nevez) nem egyszerűen egyetlen alkotórészből. Amikor képes voltam arra, hogy minden képre egyenként, önmagában ránézzek, hogy igazán felfedezzem, láttam, hogy a képnek önmagában nem volt jelentősége számomra. Azt is elkezdtem látni, hogy a képek vagy emlékek jelenléte valójában nem jelentett szenvedést.

A legnagyobb felfedezés számomra akkor jött, amikor képes voltam érezni érzelmeket és érzeteket anélkül, hogy szavak és képek tapadtak hozzájuk. 

Mindig biztosra vettem, hogy azok az érzések voltak a szenvedés. Lecsupaszítva a gondolattársításokat, a jelentés rétegeit, kiderült, hogy még a heves érzelmek is elviselhetőek voltak. Mi több, azok néha kellemessé vagy legalábbis semlegessé váltak. Energia, mely keresztülhalad a testen, és végre átérzésre kerül. Megkülönböztethetetlen az élet élőségétől, és soha többé semmilyen módon nem tud negatívként érzékelődni. Felfedeztem a lélegzetelállító, tökéletes szépséget a szomorúságban, a félelem ártatlanságát, a mélységes haragot lecsupaszítva a fogalmi tartalmaitól.

Újra és újra megtapasztalva az önvizsgálat folyamatát, a mögöttes hiedelem, hogy valami baj volt azzal, ahogy éreztem, a "nem kellene így éreznem" érzete elkezdett megfogyatkozni. A szenvedés, ahogy Hafiz rámutatott, nem magából az életből jön, hanem ahogyan csűrjük-csavarjuk azt.

Minél jobban siránkozunk: Ennek nem kellene megtörténnie, annál inkább szenvedünk.

Azáltal, hogy a tapasztalataink minden egyes elemére szelíden, kíváncsian és bátorsággal ránézünk, találkozva mindegyikkel úgy, ahogy éppen van, felfedjük a szenvedés történetét, és azt, aki szenved, sehol sem találjuk meg.

Valamikor azt hittem, hogy a szenvedésem akkor fejeződne végre be, ha az érzelmeim és a gondolataim valahogyan varázslatos módon átváltoznának az ellentéteikbe.

Elbűvölő felfedezni, hogy a szenvedés vége ugyanazokban az érzésekben és gondolatokban nyugszik, pontosan úgy, ahogy azok éppen vannak.

Az életem folytatódik, ahogy korábban, az érzelmeim és gondolataim jönnek és mennek, ahogyan teszik, és mégis, amit egykor szenvedésnek tekintettem, az ma életteli, eleven, értékes és sokkal kevésbé súlyos, mint amilyennek tűnt.

Fordította: Schmotzer Katalin

Nem vagyok elég...

Jeff Foster írásában rávilágít szenvedésünk valódi okára és bemutatja hogyan vitte át a kliensét az önvizsgálat folyamatán:

Nem vagyok elég szép. Nem vagyok elég sikeres. Nincs elég pénzem. Nem vagyok elég tudatos. És így tovább, és így tovább. Mindannyian beragadunk ezekbe a korlátolt és korlátozó hiedelmekbe.

Dolgoztam egy nővel, aki egész életében „nem elég szépnek” érezte magát. Az anyukája ültette el benne ezt a hiedelmet, melyből aztán az a szűrő képződött, melyen keresztül az életet látta. Egyszerűen képtelen volt lerázni magáról ezt az ön-hiedelmet, pedig járt sok terapeutánál, részt vett számos spirituális elvonuláson, használt mindenféle technikákat és módszereket, és rengeteg spirituális munkát végzett el önmagán. Tudtam, hogy van ott mélyen benne valami, amit ezidáig semmi nem ért el. Egy hiedelmet nem lehet a hiedelem szintjén hatástalanítani. Olyan nincs, hogy egyszerűen csak „felhagyunk valami elhívésével.” Ez az egész tényleg arról szól, hogy szép-e vagy nem szép? Vagy valami ennél mélyebbről?

Azt már ő is belátta, hogy bármennyi sminket, plasztikai műtétet, szép ruhát és pozitív gondolatot aggat is magára, mindez sem lesz képes elvenni azt az alap én-érzetét, hogy nem elég szép. Teljesen tisztában volt azzal, hogy még ha az egész világ azt gondolná is, hogy ő a világon élő legszebb nő, még akkor is érezné ezt a kínzó vágyakozást, mely oly mélyen fészkelte beléje magát.

Mivel mindig is „nem elég szépnek” érezte magát, elbújt az élettől, és nem csinálta azt, amit valójában csinálni szeretett volna, elhúzódott az emberektől, és ahogy ő fogalmazott, sosem lépett kapcsolatba az „erejével”.

Megkértem, hogy csukja be a szemét és hagyja, hogy az adott pillanatban lévő megtapasztalása a világ legfantasztikusabb megtapasztalásává váljon. Majd megkértem, hogy érezzen bele a „nem vagyok elég szép” hiedelmébe. Érezze meg, milyen hatása van ennek a hiedelemnek a testére, és hol is érzi pontosan. Mi indult be abban a pillanatban benne, ahogy ez a gondolat felbukkant. Milyen képek jöttek a szavakkal együtt? Milyen hangok és színek? Elmondta, hogy a gyomrában haragot érez, vöröset, egy égető feszültséget, ami mintha azt a csatakiáltást ordította volna: „SZÉPNEK KÉNE LENNEM! SZÉPNEK KÉNE LENNEM!” Nagyon erős töltete volt. Érezte a benne feszülő erőszakot, az összehúzódást, a sürgető nem elfogadást. Mint amikor egy gyermek figyelemért sikít. És olyan érzet volt, mintha az egész világot képes lenne lerombolni, ha szükséges, mindezt csupán azért, hogy elérje a „szép” illékony célját. Micsoda ön-erőszak!

Megkértem, hogy maradjon egy ideig az érzéssel, adjon teret neki, teljes mélységében engedje meg neki, hogy ott legyen, és továbbra is ámulattal figyelje az egész megtapasztalást. És ahogy egyre mélyebbre merül a haragba, azt mondta, „furcsa, van neki valamilyen ereje, szépsége. Olyan… szép… ott legbelül…” Az odafigyelés és megélés hatására a harag megmozdult és felragyogott. Aztán, ahogy a harag elkezdett eltűnni, szétoszlani a térben, a folytatódó szerető figyelem a harag alatt szomorúságot fedezett fel. Pontosan hol? Megnézte. Mintha az egész testében jelen lett volna, egy nagyon régi szomorúság, mely egész életében vele volt. Ez irányította az életét, mondta. Ez befolyásolta az összes döntését. Megkértem, hogy ejtse el néhány pillanatra a „szomorúság” címkét (mivel ez is ítélet és hiedelem), és lépjen kapcsolatba azzal az ott lévő életenergiával, mindenféle leírás, címkézés, értelmezés nélkül. Ez által szétesett a szép/nem szép testről alkotott képe, és valódi kapcsolatba lépett az élő, lélegző testével, mindenféle címkén túl. És amint belemerült a szomorúság érzésébe, felbukkant a tehetetlenség érzése is, fentebb, a mellkasában. Tehetetlen – igen, pont ilyennek érezte magát egész gyerekkorában. És meg nem értettnek. Aki sosem érezte „otthon” magát. Mintha soha nem tudott volna megfelelni mindannak, amit mások elvártak tőle. Egész életében ez elől a tehetetlenségi érzés elől menekült, soha nem engedte meg magának, hogy érintkezésbe lépjen vele. Teljes tabuvá vált számára. A halál szimbólumává lett. Halál és pusztulás. És soha senki nem mutatta meg neki, hogyan is legyen ezzel az érzéssel. Soha senki nem fogta a kezét ezen a helyen. Próbálták őt „meggyógyítani”, eljátszották a szakértőt, a tanítót, vagy a nagy tudású terapeutát, ami még tovább erősítette benne az elégtelenségről szóló történetét. Elérkezett az ideje, hogy igazából találkozzon a tehetetlenségével. És annak is, hogy valaki vele legyen, amikor ezt megteszi. Hogy visszatükrözze számára azt a saját képességét, hogy meg tudja tartani magát ebben a megtapasztalásban, ahogy az felbukkan és távozik.

Amint lelazította az érzésről a „tehetetlenség” címkét és közvetlenül belemerült a nyers életenergiába, arról kezdett mesélni, hogy ennek a tehetetlenségi érzésnek a közepében valamilyen szépség található, valami erős és megingathatatlan. „Égő gyertyáról” beszélt. Egy ideig ott maradt a gyertyával. Megkérdeztem, hogy „A gyertya… tehetetlen?” „Nem”, felelte. „Csupán energia, sem nem erős sem pedig nem tehetetlen… Olyan szépséges, mágnesesen vonzó valami…”

Ez után a szépség és vonzerő után vágyódott egész életében. A szépségre, mely nem a csúnyaság ellentéte, hanem a nyers élet szépsége. A „szépség” utáni vágyódása egyáltalán nem arról szólt, hogy „szép lány” legyen; ez egy álruhába öltöztetett vágyakozás volt, mely sóvárogva kívánt kapcsolatba lépni azzal a nem megélt élettel, mely odabent próbált valahogy kifejeződésre jutni. Mindig is a totális élőségre vágyott, csak ez az eredeti vágyódás összetévesztődött a fizikai „szépség” iránti vágyódással. És az utolsó hely, ahol valaha is eszébe jutott keresni az élőséget az önmagában volt, ahonnan mindig menekült. A gyertya mindig is fényesen ragyogott. A tudat fénye volt. Felfedezése pedig a feltámadás – az élet felfedezése ott, ahol halált feltételeztek.

Ahogy még üldögélt a tehetetlenségi érzéssel és sorra elejtette az energiával kapcsolatos címkéit, feltételezéseit, és teljesen friss szemmel nézett rá, megtapasztalhatta a valódi erőt, az életet. Semmi félnivaló nem maradt ebben az energiában. Csupán valamikor elnevezte „tehetetlenségnek” és elkezdett menekülni tőle, így nem ismerte fel az energia intelligenciáját és mélyebb titkait. Amikor pedig később beszéltem vele, beszámolt arról, hogy többé nem érezte tehetetlennek magát, pedig az életkörülményei egyáltalán nem változtak.

A „Nem vagyok elég csinos” gondolat egész életében a valódi életerejéhez hívogatta vissza, csupán nem volt képes felfedezni az egész működés végtelen intelligenciáját. Ez nem egy „negatív”, kitörölni való gondolat volt, hanem útmutatás az önmagához való hazatéréshez, és ezért nem működött számára semmilyen módszer, eljárás, terápia, pozitív gondolkodás. Ezért nem ment el ez a gondolat soha. A „Nem vagyok elég szép” felhívás volt, harsonaszó, mely arra hívta őt, hogy merüljön mélyen bele a jelenbeli megtapasztalásába, engedjen be fényt a sötétségbe, és fedezze fel a sötétség ürességét, semmi-ségét. Soha senki nem volt képes elmenni vele a „tehetetlenségébe” – sem az anyja, sem a tanárai, senki. Meghívást kapott arra, hogy váljon azzá az anyává, aki után mindig is vágyakozott – saját maga édesanyjává, aki képes megtartani őt a tehetetlenségében és felgyújtani saját maga fényét. Mindez meghívás volt számára, hogy emlékezzen arra, ki is ő valójában, az összes szépségről és csúnyaságról szóló történeten túl. A hazatérésre hívás.

Amikor végre mélyen belemerülünk az ilyen szent pillanatokba és megéljük azokat az energiákat, melyeket korábban hatalmas ellenállással toltunk el, az élet intelligenciája képes csodákat művelni. A harag, a szomorúság, a tehetetlenség egyáltalán nem „negatív energiák”, hanem az élet intelligens óceánjának megnyilvánulásai.

Valódi kitüntetés ott találkozni az emberekkel, ahol ők vannak, és mélységes összekapcsolódásban lenni velük, ahogy beleutaznak a sötétségbe, ahol felfedezik saját fényüket.

A sötétség nem válik fénnyé, mivel csak fény létezik. És amikor már te magad vagy az élet, akkor a legkevésbé sem tud izgatni, hogy „elég szép” vagy-e. Mert felfedezted az elválaszthatatlanságodat az élettől, attól az erőtől, mely bolygókat mozgat.

(Jeff Foster írását fordította Oravecz Andrea)

Forrás:http://onmunka.blogspot.hu